„Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak magoknak, és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet.” Jer 2, 13
Olvasandó szakasz: Jeremiás 2
A TV reklámok közül van egy jó néhány olyan reklám, mely arról szól, hogy érdemes lecserélni a régi dolgainkat az újabbakra, mert azok már sokkal jobban néznek ki, többet tudnak az előzőekhez képest. És amennyiben jó a reklám és meggyőző, gyakran engedünk a csábításnak és valóban cserére adjuk a fejünket.
Érdemes végig olvasni ezt a második fejezetet és próbáljuk meg végig gondolni azokat a dolgokat, amiket Isten Izrael népével hiányosságokként konkrétan megfogalmaz. Vajon nem jellemző-e a mai társadalomra Istennel szemben a felejtés, a hála vagy a lecserélés? Mindenek előtt ezeket magunktól kérdezzük meg?
Isten két „gonoszságot” nevez meg, amit a nép Vele szemben elkövetett: egyfelől azt mondja, hogy „elhagytak engem.” A 11. versben nagyon keményen fogalmaz Isten, amikor azt mondja, hogy a pogány népek sem cserélgetik úgy az isteneiket, mint az én választott népem. Hűek maradnak hozzájuk, holott azok semmik. Csak áldozatott kívánnak, de nem adnak semmilyen értéket, érzést az embernek. S az ilyen istenekre felcseréltek, lecseréltek engem – mondja Isten. Nagyon jellemző ez az emberiségre: csak nézzünk körül és vegyük észre azt, hogy az élő víz, a friss víz, a maradandó táplálék a mai fiatalságnak, középgenerációnak nem igazán kell. Nyári melegben milyen jó a frissítő forrásvíz, mindenki szereti, de helyette az emberiségnek kút kellett. Olyan kút, melyet ő maga ásott ki, nem biztos, hogy forrást talált, lehet, hogy megtelik a kút vízzel, de az talajvíz, s abba benne van a föld minden szennye, melyet ugyancsak mi tettünk tisztátalanná, és az kell az embernek. Annyi kutat ásott már az ember, s töltötte meg ezzel azzal azt, de azok egy idő után kiszáradnak. És pont ez az a második „gonoszság”, melyet szóvá tesz Isten, hogy ezek a kutak egy idő után megrepedeznek és a tartalmukat elengedik. Igen! – sajnos így jár az az ember, aki a szívét nem az élő vízzel, Isten szavával erősíti meg, tapasztja be vele az idő közben kialakult repedéseket. Ami meg volt értékként, lelki kincsként addig benne, az lassan lassan elszivárog. Hányan tudnának erről vajon beszélni? Tanultam egy imádságot gyermekkoromban, de elfelejtettem már, egyszer voltam istentiszteleten és ott hallottam valamit, de már nem emlékszem, hogy mi is volt az… Így megy tönkre sok élet.
De Isten belekiált az életünkben és azt mondja: „Oh te nemzetség! Lásd meg az Úr dolgát!”, hogy Ő neked nem akar rosszat. Ne cseréld Őt le, ne te áss kutakat, hanem a meglévő élő forrásból táplálkozz, hogy megmaradásod legyen. Ámen
Kovács Mátyás Péter, Sándorhomok