„És mikor Nákonnak szérűjére jutának, kinyújtá Uzza az ő kezét az Isten ládájára, és megtartá azt, mert az ökrök félremozdították vala.” 2 Sám. 6,6
Egy nagy küldöttséggel megy Dávid Abinádáb házához, hogy a frigyládát Jeruzsálembe vigye, viszont az út az nem volt zökkenőmentes. Úgy szépen indul ez a történet, hiszen örömteljes az a pillanat, amikor Isten ládája a méltó helyére kerül, de mégis tragédiába torkollik ez a szándék. Mi is történt? A harmadik versben arról olvashatunk, hogy Isten ládáját egy új szekérre tették, és úgy indultak el. Nem egy ütött, kopottra, nem egy használtra, hanem egy újra, mert Istenhez ez illik. Amennyiben egy kicsit elidőzünk ennél a gondolatnál, akkor én elsősorban magamnak, azt tudnám megfogalmazni, hogy Istent használt dolgokkal nem lehet elintézni, kifizetni. És gondolok itt elsősorban arra, hogy hogyan szánom oda az életemet az Úrnak? Mennyire tudom azt mondani, hogy ennyi és ne tovább? Nincs több titok, fekete árnyfolt a szívemben, elegem van a sok undorító tetteimből, nem megyek többet úgy a színe elé, hogy közben azon töröm az eszem, kinek hogyan tudjak ártani, vagy valamilyen sérelmet megbosszulni, nem a régi, „elhasznált” szívemet adom oda neki, hanem egy újat. Nekem ebben csak az őszinte elhatározásom, szándékom lehet meg, mert valójában Krisztusunk áldozata adhat nekünk új szívet, amit mi Isten elé vihetünk, hogy mennyei kincsekkel töltse azt meg.
Új szekérre teszik fel a ládát és elindulnak. Azonban az egyik szérűn megbillenhetett a szekér és a láda megcsúszhatott. Uzza pedig, aki mellette volt megfogta, hogy nehogy lecsússzon, és a földre essen. Semmi rosszat nem tett, és Isten mégis emberi szemszögből vizsgálva az esetet rosszal fizetet: életét elvette. Nem túl igazságtalan ez? Ha a mi oldalunkról nézzük ezt, akkor igen. Jót tette, jót kellett volna, hogy kapjon, nem pedig halált. Egy kicsit talán Dávidhoz hasonlóan mi is bosszankodunk ezen. Én is azt tettem, s úgy gondoltam, hogy igazságtalanság történt. Diákkoromban az egyik professzorunk hívta fel a figyelmünket ennek az isteni „furcsa” tettnek a lényegére: Ő azt mondta, hogy Isten azért adott hirtelen halált Uzza számára, mert Istennek, ember nem tud segíteni. Ő annyira hatalmas, hogy mindent tökéletesen el tud intézni. És ha segíteni is akarnánk, akkor sem tudná elfogadni azt, mert gondolataink, tetteink át vannak itatva a bűnnel, hátsó szándékokkal. Azért ebben nagy igazság van: nem vagyok erős, bölcs, hogy a mindenséget fenntartsam és igazgassam. Mit tudok mégis tenni? Amikor gyermekeink megkérdeznek minket: mit segíthetek? – mit mond a felnőtt: abban tudsz segíteni, hogy jó vagy! Fogadjam el felnőtt-gyermekként az Ő mindenhatóságát, és vessem magamat alá az Ő akaratának. Ha nem így teszek, akkor lehet, hogy a láda sorsához hasonlóan akadozva fog az életem eljutni a végső célba. Ugye a sok megpróbáltatást nem Akarod? Ámen
Kovács Mátyás Péter, Sándorhomok