„Atyám! bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Lk 14,23/a
Fiaimon figyeltem meg sokszor, hogy mennyire kétségbeesetten tudnak sírni akkor, amikor egyik vagy a másik, egymásnak ront, és elveszi a játékát. Keserves sírás közepette panaszolják el, hogy mit tett vele a másik. Rosszabbik esetben, amikor egymásnak esnek, és megint csak a könnyeik potyognak, akkor azt mondják el, hogy milyen nagy a fájdalmuk és a testvérüket kezdik el szapulni, hogy ő az oka mindennek. A felnőtt ember sem különbözik ettől: ha megbántanak, akkor mi is jajveszékelünk, és a másikban keressük a hibát, és lehet, hogy egy csomó rossz dolgot mondunk róla.
Ez a kiemelt vers nem erről szól. Pedig Jézusnak lett volna oka ott a kereszten a hangját felemelni, és hangosan kiabálás közepette elmondani, hogy mennyire fájnak a szegek helyei, és mennyire fáj főleg az neki, hogy Ő semmi rosszat nem tett és mégis mások miatt kellett neki ide jutnia. Nem szid senkit sem, nem átkozódik, hanem mint az a bárány mely a mészárszékre vitetik, csendben marad. Igaz, hogy megszólal, de ebben az imádságában is nem a fájdalmának az enyhítését kéri, vagy azt, hogy Isten most már szabadítsa őt meg onnan a keresztről, hanem másokért jár közben. Azokért, akik vele ezt tették. Érettünk! Azt mondja, Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek. Enged el Atyám a bűnüket, mert nem ismernek téged. Ha így lenne, akkor észrevették volna azt, hogy Te Általam jöttél le erre a bűnös földre, hogy egy másik lehetőséget mutass az életben maradásra. De nem vették észre, nem tudják, nem ismerik a Te szándékodat. Ezért kerültem ide – mondja Jézus. Ki lenne az közülünk, aki fájdalmai között erre lenne képes: Isten megbocsátó kegyelmét kérni a felebarátjának. Talán senki sem. De Jézus igen. Köszönjük ezt meg hálás szívvel. Ámen