“Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk. ” (Zsid 4,16)
Egyszer a fiammal arról beszélgettünk, hogy az embernek, amikor lelki fájdalma van, akkor a sírás által egy kicsit megkönnyebbül a szíve. Kérdi tőlem, hogy apa: te szoktál sírni? Egy kissé meglepett a kérdés, mert nem számítottam rá. A válasz elég nehezen fogalmazódott meg szóban, de végül is elmondtam, hogy igen én is szoktam sírni. Természetesen fogadta. Nem volt benne csalódottság, hogy az édesapja milyen gyenge ember lehet, hogy sír, hanem nyugtázta magában: igen a felnőttek is sírnak. A gyermeknek ez természetes. A felnőttek azonban szeretnek erőseknek mutatkozni. Nem akarjuk, hogy esetleges lelki fájdalmaink, testi hiányosságaink ismertté váljanak, mert akkor vajon mit fognak mondani az emberek.
Az emberei erőtlenség az nem szégyen. A 15. versben az van leírva, gyarlóságainkon képes megindulni. S így is lehet fordítani ezt, hogy együtt érez az erőtlenekkel. Nem neveti ki azokat, nem csúfolja őket, hanem együtt érez velük. Mert ez az erőtlenség fakadhat abból, hogy lelki fájdalmaink vannak. Kudarcot vallottunk valamiben, becsaptak az élet különböző területein, és mint amikor nagyon megijedünk, érezzük, hogy a fizikai erőnk elhagy bennünket, ugyan úgy válhatunk lelkileg is erőtlenné. Nem olyan főpapunk van, aki ne érezne ilyen esetekben velünk együtt. Sőt arra buzdít minket Isten, hogy bizalommal, bátran menjünk a királyi trónja elé, hogy kegyelmet és irgalmat nyerjünk. Ez az oda járulás, pedig nem akár hogy kell megtörténjen: nyilvános bátorsággal. Nem suttyomban, nem rejtőzködve, hanem minden emberi megvetés, vagy lenézés ellenére járuljunk oda bátran elé és tárjuk ki szívünket Őnéki.