„Felele pedig Jób, és monda: Igaz, jól tudom, hogy így van; hogyan is lehetne igaz a halandó ember Istennél? Ímé, ha elragad valamit, ki akadályozza meg; ki mondhatja néki: Mit cselekszel?” (Jób 9,1-2.12.)
Jób kezd egyre komorabbá válni, egyre borúsabban látja saját életét.
Igaz ugyan, hogy beszélgetőtársa beszédére válaszolva ő maga is beismeri az emberi mivolt (és ezáltal saját maga) bűnösségét, gyarlóságát. Látszólag jól indul beszéde, amikor Istennek a teremtett világban megmutatkozó hatalmát írja le, mégis gondolatai más irányban haladnak tovább.
Az emberi élet törékenységét, a mulandóságot olyan dolognak írja le, mint amely Isten önkényes akaratán múlik. Erre utal a 12. vers. Nagy az Isten hatalma, és ezért amikor az enyészetre kerül a sor, nincsen, aki megállítsa. Itt Jób önmaga sorsára is gondol.
Talán a mai Ige a maga beosztásában elég komor befejezésű. Mégis benne ott van a figyelmeztetés éppen Jób személyében, hogy vigyázzunk, miképpen éljük meg a mi életünket. Úgy, mint akik Isten kezéből kapnak mindent, és ezért hálásak, vagy úgy, mint akik csak a veszteségekről gondolkodnak, és ezért néma tiltakozással haragszanak Istenre.
Talán te is voltál már úgy, hogy Isten hatalmáról szóltál, hogy aztán az egészet azzal a rejtett gondolattal zártad, hogy hiába a hatalom, ha azt nem a sok gyötrelem megszüntetésére fordítja. Nem lehet ellene mit tenni. Ne gondolkodjunk így, mert „nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (1Kor 10,13).
Kürti Tamás,
Szatmárgörbed – Aranyosmeggyes