“Távoztassa el azért az Úr tőlem azt, hogy kezemet az Úrnak felkentje ellen emeljem, hanem csak vedd a dárdát, mely feje mellett van, és a vizes korsót, és menjünk el. Akkor elvevé Dávid a dárdát és a vizes korsót Saul feje mellől, és elmenének. És senki sem volt, a ki látta volna, sem a ki észrevette volna, sem a ki felserkent volna, hanem mindnyájan aluvának, mert az Úr mély álmot bocsátott reájok.”
1 Sám. 26,11-12
Alkalom szüli a tolvajt, szokták mondani…, ha minden adott, hát megesik, hogy az ember tisztességtelenné válik.
Nem akartam én zsebre tenni, de ott volt, hívogatott, nem tehettem mást. Nem akartam más feleségével összefeküdni, de szép volt, csalódott, meg akartam vigasztalni, csak megesett. Nem akartam lerészegedni, de lecsúsztak a stampedlik egymás után s nem tudtam megállni, a körülmények tehetnek róla.
Ilyen és hasonló mondatok hagyhatják el a bűneiket megvalló és bánkódó emberek száját…, de mi lenne, ha nem kellene bánkódni, mert elmaradna a bűn. Nem csak a tolvajt szüli az alkalom, hanem a becsületes embert is. Kálvin szerint, nincs olyan élethelyzet, hogy az ember ne lehetne becsületes. Aki a kísértésben is kitart az az EMBER, és az boldog ember.
Minek megy át Saul táborába Dávid, ha nem akarja a vérét venni? Hát azért, hogy megkegyelmezhessen. Isten álmot bocsájt az őrségre, az egész seregre, ott a lehetőség, hogy Dávid leszámoljon apósával, a királlyal, még kezét se kellene emelje, hisz unokaöccse, és hű szolgája Abisai elvégezné szívesen a piszkos munkát, de Dávid nem lesz gazemberré, őt nem szüli bitanggá, csalóvá, istentelenné az alkalom.
Az Úr minket is sokszor próbára tesz, hogy bosszút állunk-e, elvesszük-e, megtesszük-e vagy kegyelmezünk. Adja Ő, hogy ne bukjunk el, de ha mégis tudjunk hozzá menni kegyelemért. Ámen!
Jobb Domokos,
Ombod