„Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok” – sokszor hallottam már a büszke bizonyságtételt. De valóban tudjuk, mit jelent reformátusnak lenni?
A reformátorok nem új vallást akartak létrehozni, hanem az ige szerinti élethez kívántak visszatérni. A világi szervezettségre azért van szükség, mert közösséget alkotni csak így tudunk. Ez sohasem lesz tökéletes, de mindig hű képet fest rólunk.
A reformátorok a vallásos hagyományok helyett Isten jelenlétének megtapasztalására vágytak. Márpedig aki egyszer Istennel találkozott, az többé nem lesz ugyanaz az ember. Jákob megsántult és új identitást kapott, Mózes pásztorból vezér lett, Pál apostol a keresztyének üldözőjeként megvakult, s miután visszanyerte látását, az evangélium elkötelezett hírnökévé vált. Az Úrral való találkozás senkit sem hagy közömbösen. A félelem helyét átveszi a bizalom, az önzés helyét a szolgálat, a céltalanság helyét az isteni küldetés. Isten jelenlétének megtapasztalása nemcsak lenyűgöz, de össze is töri az addigi ábrándvilágunkat, miközben teljességgel átértékelődik az életünk.
Amikor Istennel találkozunk, gyökeresen megváltozik az életünk és kezdünk másként viszonyulni a világhoz. Megtanulunk ölelni ott, ahol ölnek, megbocsátani ott, ahol bántanak, szeretni ott, ahol gyűlölnek. Ez nem továbbfejlődés, hanem újjászületés. Ha él bennünk a Krisztus, akkor annak látszania is kell. Nekem erről szól a reformáció.
Erdei-Árva István Béla,
református lelkipásztor