„Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Erre megkérdezte tőlük: hát ti kinek mondotok engem?” Mt. 16, 13-15
Olvasandó: Mt. 16, 13-20
Néhány évvel ezelőtt, mikor az apai gyülekezetbe kerültem, nagy örömömre szolgált az akkor működő ifjúsági csoport, akik velem egykorúak voltak, hasonló élethelyzetben, harcokban volt részünk, ennek köszönhetően hamar egymásra hangolódtunk. Egy adott ponton felajánlottam nekik, hogy nyugodtan tegezzenek, és szólítsanak a nevemen a tiszteletes úr megszólítás helyett, de nagyon bölcsen visszautasították kérésemet. Azt mondták, ha ezt megtesszük, akkor előbb – utóbb a tiszteletes úr is csak egy barát lesz, csak egy haver, akikből sok van a környezetünkben, de nekünk tisztéletes úrra is szükségünk van, mert bizonyos dolgokat másképp fogadunk el egy baráttól és másképp egy lelkipásztortól.
Jézus ezt nagyon jól tudja, ezért teszi fel a kérdést a tanítványoknak és ma nekünk is: „Kinek mondanak engem az emberek, és kinek mondotok ti?” Ő egy a sok közül, vagy pedig Ő a Krisztus, az élő Istennek Fia?! Nem mindegy!
Ahhoz, hogy megismerjük őt igazán, szükséges, hogy önismeretre jussunk előbb. Világosan kell látnunk, kik vagyunk mi. Komolyan kell venni, hogy elbuktunk, csak úgy tudunk beszélni, gondolkodni, cselekedni, ahogy az Isten számára utálatos, ezért csak az ítélet lehet a mi osztályrészünk, amit a Szentírás kárhozatnak nevez. Isten nélkül örömtelen, üres, kiszolgáltatott az életünk itt a földön, ott az örökkévalóságban pedig az az örök bánkódás fog eltölteni, hogy elszakadtam Istentől, hiába hívogatott nem tértem hozzá, és most már késő. Ezt látta előre Krisztus, ezért jött el, hogy büntetésünket elszenvedje, megteremtve a lehetőséget, hogy visszatérjek az Atyához. Nehéz ezt nekünk megérteni, ezért mond az ember annyi butaságot Jézusról ma is, mint az akkori emberek, azaz, hogy Ő: Keresztelő János, Illés, Jeremiás, és folytathatnánk a sort a mai modern felfogásokkal.
Aki helyes önismeretre jut, aki a külső máz mögött meglátja igazi szennyes önmagát, annak az Isten Szentlelke kijelenti, hogy Ő nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. Aki ezt komolyan veszi és hittel elfogadja, annak számára Krisztus nemcsak egy vallásos alak lesz, hanem személyes megmentője, megváltója. Én így ismertem meg őt, amikor sok más társammal egyetemben kiáltottam fel: ó én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak testéből. A választ a Lélek súgta meg: Jézus. Attól kezdve, tudom hova meneküljek a nyomorúságban, tudom kitől várjam az erőt, és azt is tudom ki fog várni engem földi utam végén. Túrmezei Erzsébet ezt így fogalmazza meg Barabbás című versében:
„Ki az? Ki zörget? – kérdik majd. Barabbás,
aki helyett a Krisztus vérezett.
S kitárják akkor ujjongó örömmel
A gyöngykaput fehér angyalkezek.
Helyettem, érettem, miattam szenvedett, nekem Ő a Krisztus, az élő Istennek Fia. És TE kinek mondod Őt? Ámen.
Nagy Róbert,
Apa