„Egy samaritánus pedig… könyörületességre indula” Lk 10,33
Olvasásra: Lk 10,21-42
Jézus Krisztust követve azon az úton, amelyet az evangéliumok tárnak elénk, bizony sokszor találkozunk ilyen emberekkel, mint az irgalmas samaritánus történetében, hogy csak azért közelítenek a Mesterhez, hogy megkísértsék, mondjuk így belekössenek, kötekedjenek vele. Mert egy ilyen törvénytudó keresi fel a maga ravaszságával: mit cselekedjem, hogy örök életet vegyek? És mit látunk: nem a törvények tudása, hanem az irgalmasság áll közelebb az üdvösséghez.
Mert a beszélgetés eljut a jól ismert történethez, az irgalmas samaritánus bemutatásához. Ki volt ő? A nevét nem tudjuk, ám nagyon szép képet fest róla, hogy ő az egyetlen, aki megáll, aki esélyt lát a szenvedőben. Ő az, aki nem a félholtat, vagy éppen a halottat látja benne, hanem a félig még élőt. (Érdekes, hogy a Vulgata így is fordítja a 30. verset: „otthagyták félig élve”)
Mi tehát az irgalom? Ezt meglátni. Az élet apró szikráját, a megoldás parányi lehetőségét abban, akiről és amiről már mindenki lemondott.
És hogyan, mikor leszünk erre képesek? Amikor Krisztust engedjük be az életünkbe. Amikor nem a törvény paragrafusára, magunk alkotta szabályok és elvek mentén rendezkedünk be, hanem átengedjünk Urunknak életünk irányítását, beengedjük az Ő meglátását, és e szerint élünk tovább. Életünk akkor lesz, ha Őt engedjük be szívünk középpontjába.
És a samaritánus. Hézser Gábor Kötő-jeles történetek című kötetében, a válogatott írások között olvashatjuk a samaritánus történetének tovább gondolását: amikor már a sokadik beteget teszi fel a szamarára, a sivatagnak fordult, hogy felkeresse végre a rablókat is.
Varga Botond,
Szatmár-Németi