Velünk az Isten – 2025. január 22.

„Amikor az Úr meglátta, megszánta, és azt mondta neki: Ne sírj! Odament, megérintette a koporsót, az azt hordozók pedig megálltak. Ő pedig így szólt: Ifjú, neked mondom, kelj fel!” – (Lukács 7, 13-14)

Isten nem gyönyörködik a hétköznapi ember nyomorában, sőt még csak passzivitással sem szemléli, hanem együtt érez. A mi fájdalmunk neki is fájdalom. Jézus is együtt érzett a naini özveggyel, aki látszólag mindent elveszített, ami az életben igazán fontos lehet. Már megszokhattuk, hogy Jézus minden egyes mozdulatának jelentősége van, így van ez ebben a történetben is.

Jézus így szólt „ne sírj”. Nem megy el mellette közönyösen, még csak arról sem próbálja meggyőzni, hogy sokkal jobb lesz, ha beletörődik. Azt akarja, hogy az özvegy szomorúsága boldogságra forduljon. Mi is síró emberek vagyunk, s erre számtalan okunk van. Jézus minket is bátorít: bármi legyen a problémád, ne sírj! Nem én mondom, aki tehetetlen vagyok, hanem Ő, aki bármire képes.

„Odament, megérintette a koporsót.” Jézus az érintésével áldást ad, életet szerez. Ő „megérintette”, a vakot, a süketet és azok ismét esélyt kaptak az életre. Most is megérinti azt, ami magába zárja az életet és a csoda most sem marad el. Jézus nem csak messziről parancsolgat, hanem odalép hozzád, közel megy, és megérint. Ebben az érintésben pedig benne van mindaz, amire ma a legmodernebb orvostudomány képtelen.

„Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Jézus többször is használja ezt a parancsot, ami minden esetben változást hoz a címzettek életében. A mienkben is változást kell hoznia. Az Úr segítő, gyámolító munkájának nem lehetünk pusztán haszonélvezői, annak látható jegye kell legyen, az változást kell hozzon az életben. Ámen!

Erdei-Árva István-Béla,

Szamoskóród

Vélemény, hozzászólás?