„Másnap, amikor a hegyről lejöttek, nagy tömeg jött eléje, és a tömegből egy férfi így kiáltott: Mester, kérlek, tekints az én fiamra, hiszen egyetlen gyermekem!” – (Lukács 9, 37-38)
Fent a hegyen dicsőség és mennyei ragyogás volt, lent a mélyben a nyomorúságok miatt kiáltozó tömeg várakozott. A hegyen lévő tanítványok elgyengültek Jézus dicsőségét látva, és többé nem akartak visszatérni a mindennapos nyűgök világába. Jézus küldetéstudata azonban nem ingott meg, ő továbbra is azok szolgálatában maradt, akiknek szükségük volt rá.
Megvan az ideje annak, amikor fel kell menni a hegyre. Ideje van az elcsendesedésnek, az imádságnak, az Atyával való bensőséges beszélgetésnek, a megnyugvásnak, a lelki töltekezésnek. Van, amikor pont arra van szükségünk, hogy megálljunk, kilépjünk a mókuskerékből, s csak gyönyörködjünk a hit látásában. Ilyenkor gyógyulnak a sebek, múlik a csüggedés, gyűl az erő.
Megvan az ideje a hegyről való lejövésnek, amikor fel kell vállalni a fáradtsággal és sok vesződéssel járó feladatokat. Meg kell hallani a hozzánk szóló kiáltásokat, meg kell látni a felénk nyúló kezeket. Jézus példát mutatott nekünk a helyes hitéletről, amely nem töltheti az idejét dicső semmittevésben. Aki Istennek szolgál, az lehajol az elesettekhez, hogy felkarolja őket. Ma is sokan kiáltanak így: „Mester, kérlek”, az Úr pedig ma is segít az ő Szentlelke által, rajtunk keresztül. Álljunk készen a szolgálatra! Ámen!
Erdei-Árva István Béla,
Szamoskóród