,,Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki éppen a mezőről jött, és arra tették a keresztfát, hogy vigye Jézus után. A népnek és asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik gyászolták és siratták. Jézus pedig feléjük fordulva azt mondta: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket, mert jönnek majd napok, amelyeken azt mondják: Boldogok a meddők, és a méhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor azt kiáltják a hegyeknek: Essetek ránk! És a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” – (Lukács 23,26-31)
Gondjainkban, gyászunkban, az élet nehéz körülményei között panasz hagyja el ajkunkat: „nehéz keresztet kell hordanom.” Legtöbbször a magunk keresztjét látjuk a legnehezebbnek, mintha másoknak könnyebb lenne az élet, jobban fut a szekér, de a sajátom a szakadék szélén áll, és onnan senki vissza már nem húzhatja. A magunk által intézett emberi életünk rendszere sajnos ezek szerint van összerakva, örökösen szeretünk panaszkodni, siránkozni, sajnáltatni magunkat… Az ilyen életnek azonban semmi köze nincs Krisztushoz! Bibliaórai közösség tagjai folyamatosan megbeszélték egymás ügyes-bajos gondját. Ilyenkor mindenki elmondta, hogy milyen kimondhatatlanul nehéz számukra az élet, de megoldásról, tenni akarásról csak egy fizikailag törékeny, idősödő hölgy kívánt beszélni, aki biztatta a többieket, hogy fogjanak össze, és próbáljanak egymáson segíteni. Történt ezek után, hogy egymást meglátogatták, a mozgássérült barátnőnek bevásároltak, a szívbeteget elkísérték az orvoshoz, az özvegynek kitakarítottak, a születésnaposokat felköszöntötték. Egyszerre változás állt be nem csak a közösség, hanem a gyülekezet egész életében is, és nem győztek hálálkodni annak a társnak, aki mindig biztatta a többieket, aki mindig a hitből fakadó életszemléletről szólt. Egyesek meg is jegyezték róla, hogy biztos az ő gondja a legkevesebb, és ilyen helyzetben között könnyű szónokolni, mindenkihez eljutni. A hölgy születésnapján a barátnők arra gondoltak, hogy jó volna egy csokor virággal azt sok jót meghálálni, ezért meglepetéssel készültek. Elindultak, hogy őt is meglátogassák. A település főútját elhagyva egyre kacskaringósabb, szűk, sáros utcákon vezetett az útjuk egy kis sétány utolsó házához. Kopogtattak. Hamarosan nyílt is ajtó, és látva szerény körülményeket, az ágyban betegen fekvő asszony fogyatékos gyermekét mindannyian megszégyellték magukat. Ilyenkor nehéz megszólalni, nehéz kommentet fűzni, amikor rádöbbenünk, hogy a koldusnak kell segítenie a királyt. Nagypénteken Simon a mezőről érkezik, és biztos fáradt, alig várja, hogy hazaérkezzen. Mégis vállalja a kereszt hordozását úgy, hogy Krisztus ott van mellette. A magunk keresztjeit is csak így tudjuk hordozni, ezek azok a keresztek, amelyet Istent dicsőítik, és amely keresztek bennünket üdvözítenek, mint azt olvashatjuk Krüzselyi Erzsébet ,,Cirénei Simon” című versében:
Ő vitte fel aztán a Golgotáig,
S boldogítá jó lelkét a tudat,
Hogy Mesterének legalább odáig
Megkönnyítette a szörnyű utat.
Jézus ránézett, és két csodás szemében
Áldó hálával így szólott neki:
„Velem leszel az örök üdvösségben
Istenünknél, Simon, Cirénei. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szatmár-Kültelek