„…mert úgy tetszett az Úrnak…” – (1 Sámuel 2,25)
Sokszor panaszkodunk azért, mert életünk nem úgy alakult, ahogyan azt korábban elképzeltük, elterveztük. Nem tudtunk elhelyezkedni abban a munkakörben, amiben szerettünk volna, s így rákényszerültünk, hogy valami egészen másból éljünk meg. Nem találtuk meg azt a társat, akivel leélhetnénk az életünket. Gyermekeink, akikért mindent megtettünk, hátrahagyva minket, messze idegenben találták meg boldogulásukat. Megromlott az egészségünk és egy kórterembe vagy a lakásunk falai közé szorultunk hátralévő életünkre. Megöregedtünk, elfogyóban az erőnk és nincs senki, aki néha ránk nyitná az ajtót. Nincs békességünk, amikor életünk félresiklott eseményei és annak következményei szorítanak bennünket.
Mégis bizonyosságunk és békességünk forrása az, hogy az események LÉNYEGÉT illetően minden úgy alakul, ahogy az Úrnak tetszik. Ami pedig Istennek tetszik, azzal mi nem szállhatunk vitába, azt elfogadjuk, sőt, arra ráhagyatkozunk. Mindez talán most úgy hangzik, mint valamiféle erőtlen beletörődés a sorsunkba, de nem az, hanem éppen ellenkezőleg: ez a ráhagyatkozás az igazi hit lényege, amely engedelmességgel, értelemmel, reménységgel, bizalommal tölti be Isten választottainak életét. Nincs más lehetőségünk mert, ami az Úrnak tetszik az nekünk is maradandóan jó lesz.
Két választásunk van: Életünk hiányosságaiért, mint elvetemült emberek perbe szállunk Istennel és tisztességtelen eszközökkel érjük el azt, – amennyiben módunkban áll – amit szeretnénk, de akkor ítélet alá esünk, ahogyan Éli fiai is. Vagy pedig, mély alázattal hagyatkozunk Isten akaratára, hogy kedvesek legyünk előtte, ahogyan a gyermek Sámuel is az volt.
Nem tudom, hogy éppen honnan, milyen lelki, fizikai vagy egészségi állapotból olvasod ezeket a sorokat, de azt tudom, Isten karnyújtásnyi távolságra van tőled. Adj neki esélyt, hogy azzá legyen benned, akivé szeretne és azzá formálja életed, amivé szeretné. Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony