„Ekkor Dávid megragadta a ruháit és megszaggatta, és ezt tette a többi ember is, akik vele voltak. Nagy zokogással sírtak és böjtöltek egész estig Saul és a fia, Jónátán miatt, és az ÚR népe és Izráel háza miatt, mert fegyver által hullottak el” – (2 Sámuel 1,11-12)
Saul és Jónátán meghaltak a filiszteusok elleni csatában. Dávidhoz egy amáléki fiatal vitte el a hírt, aki bizonyítékul felmutatta a koronát és egy aranykarperecet. Ebben a pillanatban hatalmas kő eshetett volna le Dávid szívéről, mert meghalt az, aki őt halálra üldözte. Ezzel ellentétben a megnyugvás helyett gyászt érzett, az öröm helyett pedig sírásra fakadt. Ezt csak az értheti, aki az ellenségben is látja Isten gyermekét. Dávid nem az életére törő, őrült Sault siratta, hanem az Úr felkent királyát, továbbá azt a Jónátánt, akit testvéreként szeretett.
Annyiféle versengés létezik a világban, egy munkahelyért, tisztségért, megbecsülésért, hírnévért, vagy elismerésért. Olyankor azzal próbálja nyugtatni önmagát a minden erejével küzdő ember, hogy a cél szentesíti az eszközt. Egy bizonyos határon túl ez hatalmas hazugság. A cél ugyanis képes bálvánnyá növekedni, és ennek szolgálatában már nem látjuk meg az ellenfélben Isten szeretett gyermekét.
Úgy ismeretes, hogy a győzelemnek édes íze van. De vajon minden győzelemre igaz ez a megállapítás? Dávid úgy nyerte meg a királyságot, hogy nem emelt kezet Saulra. Ez neki nagy győzelem volt, de nem a hiúságára hallgatott, hanem a lelkére, amely közel állt az Úrhoz. Ezért gyászolt és sírt. Akár győzelmeket, akár veszteségeket éljünk meg, mindig lássuk meg egymásban Isten szeretett gyermekét! Ámen!
Erdei-Árva István-Béla,
Szamoskóród