„Dávid pedig teljes erejéből táncolt az ÚR előtt, és gyolcs éfódot övezett magára.” (2Sám 6,14)
Nagyon furcsa számomra az, ahogy néhány keresztyén ódzkodik a táncnak még a gondolatától is. Szeretek táncolni és nem gondolom, hogy feltétlenül az erotika vagy más bűnös érzés uralná önmagában ezt. Ha valaki nem tud táncolni, ne érveljen azzal, hogy bűn a tánc, mert önmagában nem az. Azokat a gondolatokat pedig, amiket a tánc kihoz egyesekből, ne fogjuk a táncra, keressük önmagunkban a hibát! Azok pedig, akik szeretnek táncolni, mondjuk azért, mert jó stresszoldó és kitűnő mozgási lehetőség, bátran égessék a kalóriájukat! Ne hallgassanak az életuntakra!
A szent tánc fogalma számunkra reformátusok számára eléggé idegen. Dávid szent táncot lejt az Úrnak, teljes erejéből. Neoprotestánsok ezt is alapuk véve illegnek-billegnek, tapsolnak, és szenvedélyesen, odaadással vesznek részt az istentiszteleteken. Néha irigylem is, mert teljesen más, mint a bealvós történelmi egyházas stílus. Mindazáltal nem tartom üdvösség kérdésének e két istentisztelet-megélési forma megítélését. A lényeg tényleg az, hogy az Úr előtt történjen, aki nem a külsőséget, hanem a szívünket nézi.
Dávid boldog. És aki a mosolygás feltalálta, örül, ha valakinek fülig ér a szája. Ne félj, Isten nem irigy a boldogságodra, de Ő azt akarja, hogy szívből jöjjön örömünk. Ő pedig ilyen örömöt ad jelenlétével. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka