,,A tanítványok pedig elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, segélyt küldenek a Júdeában lakó testvéreknek. Ezt meg is tették, és Barnabás és Saul eljutatták a vénekhez.” (ApCsel 11,29-30)
A mai Igénk Antiókhiába vezet bennünket, ahol először nevezték keresztyéneknek a tanítványokat. Isten Lelke kivirágoztatta a közösséget azon a helyen. Barnabás, akinek a neve is hordozza az örömhírt – a bátorítás fia- megörült, amikor meglátta, hogy ebben a városban meggyökerezett az Ige. Az evangélium átélése nem maradt elméleti síkon ezeknek az embereknek az életében, hanem áthatotta a döntéseiket. A Krisztusba vetett hit mozgató rugó lett az antiókhiabeli testvérek életében, mert mikor meghallották, hogy éhínség várható meg fogant bennük a döntés: ,,A tanítványok pedig elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, segélyt küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” Hadd nézzünk a szívünkbe és tegyük fel személyesen a kérdést: Mit hív elő bennem az embertársam szüksége? Mikor tudok szabadon adni a szenvedő embertársamnak önzetlenül? Nagyon megérintett engem, hogy kikkel küldik el az adományukat. Barnabással és Saullal. Barnabás volt az, aki vállalta a veszélyt és maga mellé vette Pált. Ő nem riad vissza tőle, meglátta benne a potenciált és segítette Pált abban, hogy megtalálja valódi hivatását. Hamarosan Isten akaratának engedelmeskedve indulnak el az első missziói útjukra. Pál apostolnak is szüksége volt Barnabásra, hogy azzá legyen, aki lett. Szüksége volt, arra, hogy egy “hittel és Szentlélekkel teljes, derék ember” (24) ember mellett legyen. Váljék érzékennyé a szíved meglátni, hogy kinek van szüksége a bátorításodra!
Tőrő Attila Miklós,
Szatmár-Németi slp.