Kezdőlap / Napi Ige / Velünk az Isten – 2020. június 7.

Velünk az Isten – 2020. június 7.

Jákób pedig fölemelte a szemét, és látta, hogy íme, Ézsau jön, és négyszáz férfi van vele. Szétosztotta azért a gyermekeket Lea mellé, Ráhel mellé és két szolgálója mellé.És előreállította a szolgálókat és gyermekeiket, majd Leát és gyermekeit, végül Ráhelt és leghátul Józsefet.” (1Mózes 33,1)

         Hosszú idő óta nem találkozott egymással a két testvér: Ézsaú és Jákób. Ez utóbbi  kénytelen volt menekülni testvére elől, hisz csalással elvette tőle az elsőszülöttnek járó atyai áldást. Jákóbnak sikerült eddig elkerülni az Ézsaúval való találkozást, aminek ő bizonyára örült. Ám most már elérkezett a pillanat, amikor az Úr úgy intézi a két testvér dolgait, hogy találkozzanak egymással. És Jákób nagyon tart ettől a pillanattól, attól, hogy a szemébe kell nézzen a haragos bátyjának, akiről azt feltételezi, hogy még mindig erősen neheztel reá.

        Azt látjuk, hogy Jákób átveszi a kezdeményezést és a maga leleményességére támaszkodva próbálja megoldani a helyzetet. Tervet készít, amelyről úgy gondolja képes lesz lecsillapítani testvére haragját. A folyton ügyeskedő, a problémákat mindig magában megoldani kívánó ember típusa Jákób. Olyan valaki, aki elég eszesnek, ha kell furfangosnak tartja magát, aki nem szorul mások segítségére, akkor sem, ha nehéz esettel találja szemben magát. Legalább is ezt képzeli magáról.

        A történet alakulásából azonban világosan kitűnik, hogy mennyire alaptalan volt Jákób minden félelme, és milyen hiábavaló volt minden tervezgetése. Rettegett Ézsaú bosszújától, és azokat állította legelőre, akiket legkevésbé féltett. Milyen nehezen szánja rá magát az ember az Isten iránti bizalomra! Ha Jákób igazán Istenre bízta volna a baját, akkor nem kellett volna attól tartania, hogy ő és családja elpusztul. De ne mondjunk elhamarkodott ítéletet fölötte, sőt –Jézusra hallgatva- egyáltalán ne ítélkezzünk, mert ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell vallanunk, hogy sokszor milyen nehezünkre esik nekünk is az a gyermeki hinnitudás, amely mindig teljes nyugalommal a szüntelen jelenlevő, mindenható és végtelenül kegyelmes Istenben bízik. Bizony sokszor mi is elfelejtjük az Isten által nekünk tett ígéreteket, akárcsak Jákób, és ahelyett, hogy hinnénk, hogy  azt, amit imáinkban kérünk, megadja nékünk, elkezdünk ügyeskedni, kezünkbe venni a sorsunkat. Tervezgetünk a magunk bölcsességéből fakadóan, holott Isten már rég előttünk járt és mindent elrendezett. Azt mondod: honnan tudhatta volna ezt előre Jákób? Hát ha máshonnan nem, akkor onnan, hogy már volt hasonló tapasztalata, hisz kevéssel korábban Isten Lábánt is kibékítette, hát miért nem tenné meg ugyanazt mégegyszer, Ézsaúval is?

      Hinni azt jelenti: teljesen Istenre bízni magunkat. Mennyire mondhatjuk ezt el magunkról? Ámen.

                                                                                             Szilágyi Balázs,

                                                                                             Szatmár-Láncos

Szóljon hozzá