„Ezt cselekedd velük, amikor felszenteled őket, hogy papjaim legyenek: Végy egy fiatal bikát és két hibátlan kost.” (2Móz 29,1)
Nehéz dolog elfogulatlanul írni a témában, de nem is akarok, mert én is lelkipásztor, pap vagyok. Sok kritika éri az egyház szolgáit, valamelyik jogos, valamely túlzás, de az tény, hogy messze nincsenek már a lelkészek úgy a figyelem középpontjába, mint régen, a celebség hála Istennek kikopott a hivatásból. A papok felszentelt emberek, mit jelent ez?
Semmiképpen sem jelenti azt, hogy nem szabad építő kritikát mondani szolgálatukról. Nekünk is vannak rossz napjaink, nem vagyunk tökéletesek, sőt hibákat is követünk el. Akinek elvárása az, hogy hibátlanok legyenek, elviselhetetlenül nagy terhet rak rájuk. Kegyelemre szorult emberek vagyunk mi is.
Felszentelt emberek, ami azt jelenti, Istennek elkülönített személyek vagyunk. A szolgálat nem időszakos cselekedetünk, nem hobbink. Erre valóban rámegy az életünk. Bőrünkön érezzük döntésünk következményeit. Nem csupán vasárnap egy órán keresztül vagyunk azok, hanem a nap 24, a hét 168 órájában. A palástnak, a reverendának megvan a súlya is.
Nem emberektől függünk, hanem Isten felé vagyunk elkötelezettek. Nem a gyülekezet tart el, hanem Isten ad a gyülekezetnek, hogy eltarthasson. Nem az állam tart el, hanem Isten engedi meg az államnak a működést, amiből adhat az egyház felé is. Ezért nincs szükség a békepapság működésére, de a kommunikációra mindig. Muszáj erről ilyen egyenesen beszélni, mert nagyon sok rosszindulat övezi a témát, amit csak úgy tudunk feloldani, ha őszintén szólunk.
Végül: a papok az első sorban vannak, ezért a Sátán is tudja, ha megveri a pásztort, elszélednek a juhok. Mi erre az emberek reakciója? Becsmérlés, pletyka, feltételezések, következtetések, még mélyebbre taszítás? Ehelyett imádkozzunk ma a lelkipásztorokért! Szükségünk is van rá. Ha új lekészt akarsz, imádkozz a jelenlegi megújulásáért! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka