“Történt, hogy egy nap, amikor tanított…” (Lukács 5, 17)
Ma vasárnap van. Ezen a napon minden keresztyén gyülekezetben istentiszteleteket tartanak. Mi is templomba készülünk, az Úr házába. Ilyenkor mindig nagy kérdés: hogyan, azaz milyen lelkülettel közelítünk Istenhez?
A béna ember meggyógyításának a története többek között azt is világossá teszi előttünk, hogy sokféleképpen lehet Jézushoz közelíteni. Lehet úgy menni hozzá, mint a törvénytudók és farizeusok, nem sokat tartva róla, hitetlenül, esélyt sem adva neki, hogy megajándékozzon önmagával, hatalmának és erejének csodálatos voltával. Az önigazult ember tesz így, aki elégedett önmagával és nem érzi szükségét annak, hogy Isten belépjen az életébe. Valahogy mindig tisztes távolságban tartja magát tőle, megadja neki azt, ami őt megilleti, egy vasárnapi templomlátogatást, egy-két kötelező imádságot is elmormol, ha kell, rendesen kifizeti az egyházfenntartói járulékot, és körülbelül ennyi. De a lényeg az, hogy nem engedi be igazán Jézust az életébe. Ezért elmarad az életéből a csoda, az Istennel való igazi találkozás valódi, életet megváltoztató csodája, ami célt és igazi örömet ad számára.
Ilyen élményben azoknak lehet részük, akik nem a fenti módon közelítenek Jézushoz, hanem úgy, mint azok az emberek, akik a béna társukat cipelték oda Jézushoz. Hogyan közelítettek ők az Úrhoz? Hát bizony nem hitetlenkedve, hanem épp ellenkezőleg, hittel és bizalommal. Ők nem csak afféle udvariassági vizitre mennek Jézushoz, hanem életük megoldatlan problémáival, amire – tudják- csakis egyedül Jézus hozhat megoldást. A béna ember problémája az ő gondjuk is, ha a beteg meggyógyul, ez nekik is óriási öröm, nemcsak a társuknak. A lényeg, hogy hittel közelítenek Jézushoz és ez igazi változást eredményez számukra.
Aki hittel és bizalommal keresi fel Jézust annak az életéből nem marad el soha a csoda megtapasztalása. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos