„A nap lementével pedig, mindenek, akiknek különféle betegeik valának, ő hozzá vivék azokat; ő pedig mindegyikőjükre reávetvén kezeit, meggyógyítá őket.” (Lk 4,40)
Jézus betér Péter hajlékába s meggyógyítja annak anyósát a láztól. Oly hamar híre fut a csodának, hogy estére mire a nap lemegy sorban hozzák a betegeket a népek. Hozzák beteg rokonaikat, családtagkaikat ismerőseiket.
A naplementéről nem az orvosok jutnak eszembe, vagy gyógyulás és nem betegek… inkább romantikus légyottok, ha épp jó kedvem van, elképzelem, hogy a fűben fekve kedvesem karjaiban nézem az elhaló napot s várom, hogy hullócsillagok záporozzanak.
Ha kedvem búskomor, az éjben settenkedő gonosz árnyak suhannak, s a félelem rám száll, és szerte árad.
Ha realista vagyok, az elcsigázott pihenni vágyó embert látom aki, végre letenné a nap terheit s elbóbiskol a sok lótás-futás után, a fotelben ülve, tévénézés közben, vagy az asztalra borulva lecke csinálás alatt.
Persze, ha a háznál van beteg az teljesen más. Látom az ágyszélen gubasztó anyukákat aki lecserélik a borogatást gyermekeikról, vagy beadják a gyógyszert ha kell, virrasztanak, vagy felriadnak minden mély sóhajtásra, köhécselésre. Látom a lelkiismeretes ápolót a korházban aki végigjárja a kórtermeket, hogy enyhülést adjon a fájdalmak hordozóira.
A beteg embert is, a gyógyítót s a ápolót is gyakran kerüli az álom. Tudjuk e, hogy igazából mi csak kezelünk de a gyógyulást, az igazi gyógyulást Isten adja? Az az Isten aki Fiában megmutatta mennyire könyörületes és önfeláldozó.
Milyen jó meghallani, hogy ha az Úr Jézus hozzánk ér, karjába vesz és meggyógyulhatunk. Mi és szeretteink is úgyszintén, az Isten közelében, ki- és meggyógyulhatunk minden betegségből, nyavalyából, nyomorúságból. Érintsd meg Uram, gyógyítsd meg Uram, ezt a beteg világot! Engemet is!
Jobb Domokos,
Ombod