Velünk az Isten – 2020. augusztus 5.

Szívünk indíttatása

„És eljött mindenki, akit szíve indított, és akit lelke hajtott, és felajánlásokat hoztak az Úrnak a gyülekezet hajlékának elkészítéséhez, minden ott végzendő szolgálathoz és a szent ruhákhoz” (2 Mózes 35, 21)

Mire indít a szívünk? Hova hajt a lelkünk? Mózes idejében, amikor hajlékot emeltek az Úrnak, akkor a férfiak és nők karöltve végezték el azokat a feladatokat, amelyekhez értettek. Nem azért mentek, mert kötelességük volt és nem is azért, hogy ne szólja meg őket a falu népe. Nem a nyűgös kényszerűség vagy a szégyentől való félelem űzte őket, hanem a szívük és a lelkük késztette arra, hogy olyan hajlékot építsenek, ahol méltóképpen megélhették a hitüket. Istennek nem rabszolgák kellenek, akik elvégzik a feladatot, hanem olyan áldozatkész emberek, akiknek szívügyük a hit megélése. Jézus szavait juttatja ez eszembe: „ahol a te kincsed van, ott van a szíved is” (Máté 6, 21). Szívünk indulata és lelkünk szándéka a kincseinkre mutat. Ám ezek a kincsek valóban értékesek? Időnként értesülünk egy-egy templom megszépüléséről, gyülekezeti hajlék megépítéséről, valamilyen egyházi intézmény új épületének átadásáról. Ezek mindig nagy örömöt ébresztenek bennünk. Az ilyen megvalósítások mögött olyan emberek dolgoznak, akiknek szívügyük az anyaszentegyház. Ugyanígy szívvel és lélekkel küzdenek azok, akik gyakorolják az evangéliumot a szegények, rászorulók, betegek, gyászolók és más gyötrődők között. Ők ismerik az ige tanítását: „az igének pedig cselekvői legyetek ne pedig csak hallgatói, becsapva magatokat” (Jakab 1, 22). A hitből fakadó, nemes ügyek mellett szót kell ejtenem azokról a tévutakról is, amelyekre szintén a szívünk juttat. Ide tartozik minden kísértés, amely a világot ígéri, de közben felemészti a teljes életet. A gonoszság mindig szép csomagolásban kínálja a szutykot. Ne engedjük magunkat becsapni, inkább kérjük a Szentlélek vezetését, hogy szívvel-lélekkel igyekezzünk a mennyei kincsek gyűjtésére és az Istennek tetsző életre. Ámen.