Életünk során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy újra kell építkeznünk romjainkból. Újrakezdeni nehezebb, mint újat kezdeni, bár egyik sem könnyű.
Leereszkedik a koporsó a mélybe, lapát karcolja a hideg betont, a temetést követően minden együttérző elmegy, egyedül maradok a szobámban és felteszem a nagy kérdést: és most hogyan tovább? Kijövők a közjegyzőtől vagy a törvényszék ajtaján a válás kimondása után… Kirúgtak az állásomból vagy éppen felmondtam okkal… Jelez a testem, vagy éppen az orvos közli a hírt: baj van… Szinte gyógyíthatatlan betegesből meggyógyulok és továbbmegyek… Botrányba keveredek, vihar csapdos a fejem felett… Háború árnyékában, romok felett vagy mellett félelemben élek. Mit tegyek?
A Biblia tele van válaszokkal, éppen ezért máshonnan nem is akartam most ezekre a kérdésekre választ adni, ezzel nem azt kifejezve, hogy máshol nincs erre jó válasz. Hogyan lehet újrakezdeni? A legnagyobb Mester ebben Megváltó Krisztusom, aki a halálból támadt fel és kezdte újra azt, aminek én is része vagyok. Ha ezt megpróbálom felfogni, végtelen hála tölti el szívemet. Pál apostolt megostorozzák, megkövezik, börtönbe vetik, kis túlzással szólva leporolja magát és újrakezd. Jákób szembesül múltjával, harcol Istennel és emberrel, nekimegy az előtte álló feladatnak. Dávid tiszta szívet kér és feláll a lelki romokból. Szinte sorba lehetne venni a bibliai hősöket… De most egy ember tettére figyeljünk oda egy kicsit, Zakariáséra.
A kispróféta nevének jelentése is üzen: Isten ismét megemlékezett. Nélküle nem lehet újrakezdeni, vagyis hát lehet, de nem érdemes. Ismét: ebben van valami tragikus is. Már megint segítségre szorulok, pedig valamikor erős volt a hitem, most megint elgyengültem, inogok. Ő emlékszik rám, milyen jó érzés, ha emlékeznek ránk, hát még ha Isten az, aki megemlékezik rólam, milyen felszabaditó tud lenni! Zakariásnak 17 évvel a babiloni fogságból való hazatérés után még mindig a romokkal kell szembesülnie. Tizedannyian érkeztek vissza, mint amennyit elhurcoltak, és hát nem a legélesebb kések a fiókból tértek haza. Ennek is eredménye az eredménytelenség. Ráadásul ellenszél is van, a hit útján pedig sokszor érezzük, nem éri meg. Zakariás arra is választ ad, hogy hogyan kell újrakezdeni valamit, amit már rég elvesztettünk. Reményvesztés ez és az alagút végén a fényt is lekapcsolták, rezsicsökkentés.
Újrakezdeni valóban nehéz. Nem becsülöm alá az újat kezdés nehézségét, de abban talán még van egy kis naivitás is, az újrakezdésben azonban már ott van a kudarcnak a tapasztalata is. Beleszeretni a házastásamba könnyű, újra és újra belezúgni már emberpróbáló feladat, nehéz újrabízni. Ha nemzetemre gondolok így októberben, arra, hogy őseimnek a kudarcok, a vérbefojtott szabadságharcok után kellett felállni, tiszteletteljesen gondolok vissza rájuk és örvendek, hogy egy újra- és újra felálló közösség tagja lehetek. De jó, hogy október a reformációval ér véget, de jó, hogy minden közösségi vagy egyéni harcaink végén az az Alfa szólal meg, aki az Omega is!
Isten azt mondja Zakariásnak: „Irgalommal fordulok Jeruzsálemhez, templomom fel fog épülni benne – így szól a Seregek Ura –, és feszítenek még ki mérőzsinórt Jeruzsálemben.” (Zak 1,16) Nem segít itt már a piócás ember sem, csak az irgalom. Pilinszky János költő mondta egyszer Popper Péter pszichológusnak: „ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én viszont úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” És van IRGALOM!
Dehogy lássuk Zakariás életében is: Isten nem csak dumál, a második részben azt látjuk, hogy már cselekszik: “Azután föltekintettem, és egy férfit láttam, mérőzsinórral a kezében. Megkérdeztem: Hová mégy? Ő így válaszolt nekem: Megmérem Jeruzsálemet, hogy lássam, milyen széles és milyen hosszú. Ekkor előlépett a velem beszélő angyal, majd egy másik angyal lépett oda hozzá, akinek ezt mondta: Fuss oda ehhez az ifjúhoz, és mondd meg neki, hogy falak nélküli város lesz Jeruzsálem, olyan sok ember és állat lesz benne! Én magam oltalmazom mindenfelől – így szól az ÚR –, mint egy tüzes fal, és ott leszek benne dicsőségesen.” (Zak 2,5-9)
Isten elindul és azt mondja: GYERTEK! Megyünk-e utána? Ki után megyünk? Mi kire figyelünk? A szomszédra? A falu szájára, vagy modernebb nevén a Facebookra? Ki a te mérőzsinórod? Kifelé gyötör a megfelelési kényszer? Isten nem gyötör, nem kényszerit, csak azt kéri, figyelj és kövesd!
Amit Ő elkezd, azt be is fejezi. A tét az, hogy benne leszek-e győztes csapatában? Csatlakozok-e hozzá? Érte nem kell aggódni? Mostanában elég sokat aggódom az Egyházért, választások vannak. Aztán valaki azt mondta, hogy az Egyházért aggódni olyan, mint Istent egészségügyi állapotáért félteni. Az Egyházra nem hat, meg sem érinti az a szenny, ami a világban árad. Mégpedig azért, mert ez Isten projektje és Ő végbeviszi, amit akar.
Éppen ezért az aggódást szorítsa ki szívünkből az ima! Ez egy nehéz, naponta megvívandó harc. Az ima ellentétje az aggodalom. Az ima kapcsolat, nem függés, de kötődés. Kapcsolatban lenni vele erőforrás erre a harcra. Keressük a vele való kapcsolatot a templomban és a hangzó, olvasott Igén keresztül. Nincs magunk módján megélt hit, csak az Ő módszere van, azt viszont meg kell keresni, meg kell hallani, meg kell fogadni.
Panaszkodás helyett dicsőítés. Hajlamosak vagyunk a panaszkodásra, ami érthető is a romokon, de nem ássuk a rinyálással még mélyebre magunkat! Panaszkodjuk ki magunkat! Azt szabad, de ne legyen határtalan, legyen nah vége! Ezzel az erővel kezdjük el inkább dicsérni Őt. Sokszor az az érzésem, hogy panaszkodásainkkal azt sugalljuk, hogy maga Isten rontott el valamit, azzal, hogy megteremtett bennünket, és ahogy megteremtett bennünket. Higgyük el, Isten nem teremt selejtet. Ő értéket alkotott még velünk is. Istennek csodás alkotásai vannak és én is az vagyok. Már van miért dicsérni Őt. Halleluja. Igen, a romokon is meg lehet ezt látni, fölfelé nézve. A hit képes belelátni a romokba a felépültet. A hit képes dicsérni az Urat a gödör legalján. A hit képes táncolni Isten jelenlétében a füstölgő romokon. A romokat látni nem nagy kunszt. De látni hittel, az már valami! Látni, hogy tűzfallal vagyok körülvéve, és ez a tűz bennem is van.
Tűzzel telt motoros vagyok. Amikor életem legnehezebb perceit kellett megélnem, és romjaim felett álltam, olyan voltam, mint egy motoros. Két kézzel kapaszkodtam a kormányba. Egyik kezemmel abba, hogy Isten szeret, és annak ellenére is szeret, ami történt velem. A másik? Az Ige. Az IGEsziget elsősorban nekem használt, aztán másoknak is. Érdemes volt abba a karba is kapaszkodni. Alattam romok, egyik kezemmel ragaszkodva Isten szeretetébe, a másik kezemmel Isten Igéjébe, körülöttem és bennem Szentlelke által a tűz, az egyensúly. Így lehet újrakezdeni.
Tanuljuk el Zakariástól, hogy amikor csak füstölgő romokat látunk, legyen az bármi: (személyes, családi, egyházi, nemzeti) ne álljunk be panaszkodni, okoskodni, osztani az észt, hanem dicsérjük az Urat. Kapaszkodjunk Isten Igéjébe és szeretetébe!
Rácz Ervin,
Szigetlanka