Két és fél évvel ezelőtt, 2020 januárjában kezdődött el a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó Zilahi Egyházmegyében az a presbiterképzés sorozat, melynek záró alkalmát a járványügyi vészhelyzet miatti lezárás következtében már nem lehetett megtartani. A záró alkalomra ez év májusában kerülhetett sor Szilágyfőkeresztúron, ugyancsak a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tanárai szolgálatával.
Tolnai Miklós helyi lelkipásztor Lk. 16,13-15 alapján hirdette Isten igéjét. „Kinek szolgálok?” – tette fel a kérdést az igehirdető. Kinek vagyok keze, szeme, lába? Kit képviselek? Kinek a nevében járok? Nem lehet megjátszani a reformátusságot, a presbiterséget, a diakóniát.
Fekete Károly, a KREPSZ Zilahi Presbiteri Szövetség elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Dr. Dienes Dénes, a SRTA professzora a presbiteri tisztség bibliai alapjairól tartott előadást. Elmondotta, hogy több említése is történik a „preszbüterosz” kifejezésnek az Újszövetségben. Szó szerint „idősebbek”-et jelent, Károli „vének”-kel adja vissza. Nem életkorbeli előrehaladottságot jelent, hanem bölcsességbeli érettséget egy gyülekezet vezetésére, gondozására. Az „episzkoposz” ugyanaz a tisztség, de gazdagabb jelentésű: felülről, távolságból nézni, jobban átlátni. A többes számból kiderül, hogy egy-egy gyülekezetben több ilyen, önként vállalt, sokrétű feladatot hordozó tisztség is volt. A keresztyénség első 300 évében, a keresztyénüldözések miatt nagy kockázat volt presbiteri tisztséget vállalni. Az ószövetségi hagyományt a keresztyénség átörökítette, általában férfiak töltötték be ezt – valamint a diakónusi – a tisztséget. Később nem elég élethívatás mellett végezni, ezért a szolgálat professzionalizálódik, a presbiteri tisztségből „nő ki” tehát az igehirdetői tisztség. A római világ városi világ volt. Az istentisztelet elején összegyűjtött adományokat az alkalom végén szétosztották a szegények között. Mai fogalom használatunk alapján a római katolikus diakónusok a szerpap, a presbiterek az áldozópap szerepét töltik be. Ennek értelmében protestáns ember nem lehet presbiter.
A reformáció újraértelmezi a papság szerepét, hiszen Krisztus áldozata egyszeri és tökéletes volt, nem szabad és nem is kell Őt rendszeresen megáldozni, sem az áldozatot ismétlődően bemutatni. A legfőbb feladat az igehirdetés lesz, az ige kerül a középpontba. Az anyaszentegyház önmagát kormányozza, őrzi a „szent autonómiát”, a város, az állam alapvető feladata az, hogy megteremtse az ige hirdetésének feltételeit. Az állam kapja a fegyvert, az egyház az igét. Kálvin az állami tisztviselőket is presbitereknek nevezi. Az államot és az egyházat kizárólag a kormányzás tekintetében kell különválasztani. A Zwingli által korábban betiltott zsoltáréneklést Kálvin vezeti be újra. Kálvin a lelkipásztort igehirdető presbiternek tekinti. Genf városát 12 körzetre osztja, a 12 presbiter egy-egy körzetet kap. A látogató presbiterek fő feladata a lelkigondozás és – szükség esetén – az egyházfegyelem gyakorlása.
A Magyar Királyságban a települések vezetői ambicionálták, hogy a gyülekezetben is ők vezethessenek. Az egyház vagyona a település tulajdonába került, azzal az önkormányzat gazdálkodott. 1812-ig a tanítót és a lelkipásztort a város elöljárósága választotta, 1 év után – ha a maradni akart, – marasztás volt, egyébként elbocsátották. 1699. és 1730. között az erőszakos ellenreformáció idején felbomlanak a régi, hagyományos protestáns közösségek. Mária Terézia kötelezővé teszi, hogy katolikusokat is telepítsenek be és válasszanak be a városi tanácsba. A heidelbergi típusú presbitériumban a kurátor nem a presbitérium vezetője. Fő dolga a számadás, külső kérdések, templom és iskola kapcsolata, lelkészi jövedelmek, stb. Míg a genfi presbitérium a lelkipásztor első számú munkatársa, addig a heidelbergi inkább politikai testület. A puritanizmus bölcsője, az anglikán egyház tovább folytatja a reformációt, eltörli a püspöki és az esperesi tisztséget. Az Angliából hazajövő diákok ezt népszerűsítik, szinte követelik. Kanizsai Pálfi János pápai esperes, későbbi dunántúli püspök hozza létre az első presbitériumot Pápán, 1615-ben, Lorántffy Zsuzsanna pedig Sárospatakon. Ezek egyházvédő, heidelbergi típusú presbitériumok. Az 1700-as évektől kezdődően – Tiszáninnenen 1736-tól – minden gyülekezetnek kötelező a presbitériumok létrehozása, az addigi testületek „csak” konzisztóriumok (egyháztanácsok) voltak. 1734-től kezdődően a Bodrogközben már létezik egyházmegyei és egyházkerületi gondnoki tisztség. Az egyházkormányzás rendszere 1791-től kezdve nevezhető zsinat-presbiterinek. A budai zsinat ad teljes szabadságot, 150 kánon rendje szerint. A Zsinaton a presbiteri és a lelkészi tisztségviselők azonos számban vesznek részt. Egyházunkban 1986-ig csak férfiak lehettek presbiterek.
Az alkalom végén Dr. Pásztor Gyula, a SRTA lelkipásztora a 100. zsoltár szavaival fejezte ki köszönetét a szervezőknek, az ellátásban szolgálóknak és azoknak, akik a helyet biztosították a képzés számára. Az előadó a zsoltár alapján feltette a kérdést: lehet-e parancsba adni az örömöt? Mit tegyünk, ha teher a szolgálat és nem öröm? Az, hogy amire Isten felszólít, ahhoz mindig ígéretet fűz. Ma tehernek érzed, holnap nem így fogod érezni. „Én vagyok a te Urad, én alkottalak, melletted állok, képessé teszlek mindarra, amire magadtól nem lennél képes. A rád bízott szolgálat az Úr ügye. A magáéba von be téged.
Váczi Gábor
