Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / „Mindent Isten dicsőségére fogok cselekedni” – nyugdíjba vonul Szilágyi Éva

„Mindent Isten dicsőségére fogok cselekedni” – nyugdíjba vonul Szilágyi Éva

Forrás: Friss Újság

Szilágyi Éva magyartanár, aki huszonöt évig volt a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatója, nyugdíjba vonult. Az ennek apropóján készített interjúban tettekben és eseményekben gazdag életének néhány, számára emlékezetes mozzanatáról vall.

— Honnan indult az ön életútja?

— 1956 júliusában születtem Szatmárnémetiben. Abban az iskolában kezdtem el a tanulmányaimat, melynek édesanyám volt az igazgatója, majd a D-na Stancában működő magyar tagozaton végeztem az V–VIII. osztályt, ahol Sajó Magda volt az osztályfőnököm. Kilencedik osztályba a Mihai Eminescu Líceumba felvételiztem, mégis az Állami Magyar Gimnáziumba jártam, ugyanis 1970-ben indult be az országban a hat magyar líceum. Itt is a Sajó Magda osztályába kerültem, ami meghatározta az egész életem. Nagyban neki köszönhetem azt, hogy magyar szakos tanár lettem, azoknak a magyaróráknak, annak az anyanyelvhez, az anyanyelvi kultúrához való viszony kialakításának, amit egyébként otthonról is hoztam. Tizedik osztályban már tudtam, hogy 1975-ben, amikor elvégzem a középiskolát, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára fogok felvételizni. Elsőre nem jutottam be. Magyarból nagy jegyet írtam, a francia nem volt elég jó, hogy bejuthassak a tíz meghirdetett hely egyikére. A következő évben elsőnek jutottam be.

— Mi történt az egyetem elvégzése után?

— 1981-ben végeztem, és Nagyváradra kerültem. Nagyvárad volt az egyetlen olyan nagyobb település azok közül, amelyeket választani lehetett, amelyik közel esett Szatmárnémetihez. Nagyváradon 1988-ig tanítottam két általános iskolában és egy ipari líceumban. Már akkor olyan rossz volt a helyzet, hogy ezekben az iskolákban egy-egy fél magyar osztály működött elektrotechika, öntő, valamint más szakokon. Olyan állapotok voltak, hogy ránk szólt az igazgató, hogy a folyosón beszéljünk románul. Egy nap feltettem a román-magyar közös kabinetbe Ady és Móricz portréját, másnap már nem voltak ott. Egyfajta hidegháború zajlott addig, amíg kizártak a teremből, ezt követően a tanári szobában tartottam az órákat. Nehezen értették meg: nem rajtam múlik, hogy van magyar oktatás vagy nincs, de amíg van, addig én kötelességemnek tartom, hogy minél magasabb szintű oktatási módszereket alkalmazzak.

— Hogyan került Szatmárnémetibe?

— 1987-ben született meg a fiunk, 1988-ban, miatta költöztünk haza, mert szerettem volna dolgozni, a gyereknevelés egy részét pedig olyan személyre bízni, akiben tökéletesen megbízok. Ezek a szüleim voltak. 1988–89-ben a 6-os Számú Általános Iskolában tanítottam, nagyon jól éreztem ott magam. Amikor bekövetkezett a változás, és újraindult a Magyar Líceum, Bura László megkeresett, és arra kért, hogy menjek vissza az egykori iskolámba tanítani. 1991-ben felvállaltam a beinduló tanítóképző két osztályának a magyar nyelv és irodalom, gyermekirodalom-, valamint a módszertantanítását. Nagyon sok olyan fiatal járt akkor a tanítóképzőbe, akik most neves tanárok és tanítók, többen vezető beosztásban tevékenykednek. Vannak köztük egyetemi tanárok is Szegeden és Budapesten.

— Hogyan indult a Szatmárnémeti Református Gimnázium? Elég sok volt a vita az indulás körül.

— 1991-ben elkezdődött a Szatmárnémeti Református Gimnázium megszervezése. Mivel a régi rendszerben tanúja voltam az iskolák összevonásának és a magyar oktatás lefejezésének, úgy gondoltam, jó lesz, ha több magyar középiskola is fog működni a városban. A biztatás a felekezeti iskola beindításához onnan is jött, hogy 1987-ben, a veszélyeztetett terhességem idején megfogalmaztam, hogy mindent Isten dicsőségére fogok cselekedni.
Jöttek a feladatok. A pincéből költöztünk a Zárdába, ahol nagyon nehéz körülmények között töltöttünk el közel tíz évet. Innen költöztünk át a kék épületbe (a volt református tanítóképzőbe). Sokan azt gondolták, ha megkapjuk az utóbbi épületet, nem fogjuk kérni az egykori Református Gimnáziumban működő Kölcsey Ferenc Főgimnázium épületének visszaszolgáltatását. Nem is lett volna semmi baj, ha befértünk volna az épületbe. A szemben lévő piros téglás épületben is voltak osztályok, a tanároknak át kellett járniuk. A legfőbb ok, amiért az épületet visszaigényeltük, az, hogy történelmi felelősségnek tekintettük. Történelmi szükségszerűség volt, hogy az egyházi ingatlanok kerüljenek vissza egyházi tulajdonba. Az akkor adódott lehetőséget nem volt szabad elmulasztani. Volt kölcseys diákként és tanárként, a magyar oktatásért magamat felelősnek tudó írástudóként pont úgy fájt a Kölcsey sorsa, mint a Refié. Így alakult az, hogy 2010. szeptember 8-án a Szatmárnémeti Református Gimnázium visszaköltözött egykori épületébe. Újra elkezdődtek a javítási munkálatok, ugyanis az épület eléggé rossz állapotban volt. A felújítási munkálatok még mindig nem értek véget. A 7-es Számú Szaklíceumban is indult egy magyar osztály, nem akarta elvállalni senki a tanításukat, én elvállaltam. Abban az időszakban indult egy főiskola azoknak az iskolai tanítóknak, akik nem rendelkeztek semmilyen végzettséggel, hogy legyen diplomájuk, indult egy posztliceális osztály, ebben is tanítottam.

— A nehézségek mellett az iskola bővült és fejlődött, mára már a nagy iskolák közé sorolható.

— A Szatmárnémeti Református Gimnázium két osztállyal indult, bár már akkor megfogalmazódott a gondolat, hogy a református oktatást az óvodától az egyetemig kell fejleszteni, ami sikerült. A két párhuzamos osztály után beindult a harmadik osztály, majd az ötödik osztály, később az elemi oktatás, a Kinizsi óvoda csatolásával pedig az óvodai oktatás is. Volt egy korszak, amikor posztliceális képzés is volt, és működött az esti tagozat.

— Az iskolából nagyon sok lelkipásztor, de orvosok és mérnökök is kikerülnek. Lehet beszélni egy magas színvonalról?

— Sokat lehetne beszélni az oktatás színvonaláról, sokan megkérdőjelezik azt, és megjegyzik, hogy nem vált elit iskolává. Én nem ezt tűztem ki célul, nem arra törekedtem, hogy úgy szűrjük meg a gyerekeket, hogy elit iskolát tudjunk működtetni. A protestáns iskolák mindig népiskolák voltak. A fontos az, hogy minél több magyar gyermek végezze el a középiskolát, hogy visszakerülve a közösségébe emelje annak a szellemi értékeit. Ez a fontos. A másik dolog, ami számomra fontos volt, az a tehetséggondozás. A kettő nagyon jól megfért egymás mellett. Az, hogy felvállaljuk a hátrányos helyzetűeket (nagyon sok fogyatékkal élő gyerek végzett a Refiben), valamint azoknak a gyerekeknek a nevelését, akik nyolcadik osztályig román tagozatra jártak, kilencediktől viszont magyar nyelven folytatták középiskolai tanulmányaikat. Az ő felzárkóztatásuk nem kis feladat, de nem lehetetlen. És igen, mellettük ott voltak és vannak a tehetségesek és a nagyon jók, akik közül egyetemi tanárok, orvosok, lelkészek stb. lettek. Csak én tudok felsorolni negyven lelkészt, akiket magyar nyelv és irodalomból én készítettem fel. Vannak színészek, tanárok és más értelmiségiek. Arra is törekedtünk, hogy olyanok kerüljenek vissza az iskolába tanárként és iskolalelkészként, akik itt végeztek, mert talán jobban ráhangolódtak az iskola szellemiségére.

— A jelenlegi oktatás nagy mértékben különbözik attól az oktatási formától, ami az ön diákkorában alkalmaztak, és attól a nevelési formától, amit ön tanult. Hogyan lehet alkalmazkodni az új módszerekhez?

— Egyre nagyobb probléma van az oktatásban azzal, hogy a gyerekek hozzászoktak a virtuális élethez. Lehet, hogy sokkal szélesebbek az ilyen jellegű ismereteik, érdeklődők ezek a gyerekek, de nincsen elmélyült tudásuk. Sok a felületesség, nem mélyülnek el a dolgokban. Az, ami régen természetes volt az iskolában, most nem az. A gyorsan változó világban gyorsan változó információkra van szükségük. Lehet, hogy rossz a tantervben az, hogy ennyire profilálódtunk, és nagyon sok minden teljesen kimaradt. A diák nyolcadikos korában még nem tudja eldönteni, hogy milyen pályát választ majd. Ha beiratkozik egy filológia osztályba, kevés matematikát, fizikát és kémiát tanul. Ha később úgy dönt, hogy például orvosira szeretne menni, mindent pótolnia kell, amit addig nem tanult. A jelenlegi tanterv behatárolja a diák továbbtanulási lehetőségeit. Vannak kísérletek új oktatási módszerek alkalmazására, én úgy látom, hogy a klasszikus módszerek meghatározók.

— Milyen volt az online oktatás?

— Én nagyon élveztem azt a részét, amikor hatvanöt évesen tanultam meg online órákat tartani. Szenzációs dolog ezeknek az óráknak az előkészítése. Ezt a fajta tudást fel lehet használni olyan körülmények között, ha adva vannak az eszközök, melyeket felhasználva lehet eredményeket elérni. Ezek az interaktív órák nagyon sok feladattal, képekkel, sok helyről jövő információkkal, videó- és filmrészletekkel hoznak eredményeket. Az elmúlt másfél évnek a sok rossz mellett az egyik legjobb hozadéka az, hogy a tisztességes, becsületes, elkötelezett pedagógus megtanult olyan módszereket alkalmazni, amelyeket ezután mindig használhat. De vannak ennek káros vonatkozásai is, ilyen a személyes találkozás hiánya.

— Mit tervez a nyugdíjas éveire?

— Három éve már elmehettem volna nyugdíjba, akkor kértem hosszabbítást, és remélem, lesz lehetőségem a továbbiakban is megtartani még néhány órát.

Elek György

Szóljon hozzá