Március tizenötödike csak egy van, amely a szabadság örök jelképét jelenti a magyarság számára. És talán mégis kétféle lett belőle.
Az egyik az, amit tanulunk, és tanítunk az iskolában. Ebbe benne van a márciusi ifjak hihetetlen lelkesedése, benne van a pozsonyi országgyűlés, Petőfi Talpra magyarja, a Batthányi Lajos gróf vezette első felelős magyar kormány, benne van egy csodálatos honvéd hadsereg. S ha kitágul a kör, akkor benne látjuk Bem apó diadalmas erdélyi hadjáratát, bányavárosok visszafoglalását Felvidéken, és az út végén Világost is. De benne van az is, amikor a szabadságharc után több mint 160 évvel koszorúzunk, ünnepélyeket tartunk iskolákban, intézményekben, verseket szavalunk, vetélkedőket rendezünk, s ahol lehet, himnuszt énekelünk és kokárdát viselünk.
A másik az, amikor ünnepelünk – hivatalosan. 160 évvel a történtek után, úgy magyaros módon. Budapesten ugyanis az elmúlt jó néhány évben minden politikai párt más és más téren ünnepelt. Mások voltak a szónokok, a hallgatók, az ünneplők, és más a hangulat is. Néhol kordonok, máshol tojáseső, több helyen füttykoncert. S ez a „stílusos” ünneplés hozzánk is átszivárgott, legalábbis abban a formában, hogy a magukat a magyarság érdek-képviseleti szervezeteinek mondott magyar pártok helyenként külön ünnepeltek, külön koszorúztak.
Hol a hiba? Miért e megosztottság? Valószínű, hogy ha e kérdéseket igyekeznénk megválaszolni, és elemeznénk a különböző érdekeket, a politika tekervényes, kusza útvesztőiből soha nem találnánk ki. Nekünk, egyszerű embereknek meghaladná a tudásunkat. Pedig a márciusi ifjak lelkesedése, az általuk összeállított tizenkét pont, az összetartozás valóság volt. S annak kellene lennie most is.
Igaz, ma már nem sajtószabadságot kérünk, hanem a sajtószabadosság megszüntetését. A multikkal szemben egyenlő közteherviselést, családbarát adózást. Magyar bankot, amely nem függ sem valutaalaptól, sem világbanktól. Magyar állampolgárságot és szavazati jogot minden magyarnak. A magyar katonák külföldről való kivonását, és egy nemzeti elkötelezettségű, korrupciós ügyektől mentes honvédség felállítását. Olyan rendőrség megszervezését, amely nem mér kettős mércével. Politikamentes igazságszolgáltatást. Egy kommunista beidegződésektől mentes, az egész Kárpát-medencei magyarságra kiterjedő új alkotmányt. A nemzeti öntudatot elsorvasztó, a keresztyénséget becsmérlő, az országot igába taszító személyek példaértékű elszámoltatását. Szűkebb pátriánkra gondolva pedig az összes magyar párt közti egyetértést, hogy együttes erővel tudjuk kiharcolni a területi és kulturális autonómiát Erdély minden magyarja számára. Hiszen ez jelenthetné számunkra hosszú távon a megmaradást.
Ha az előbb felsoroltak egyik napról a másikra nem is oldódnak meg, mégis jó lenne, ha az idei évtől – mivel már tavaly óta Buda-Pesten van „felelős minisztérium” – újra egy, és nem kétféle március 15-ét ünnepelnénk.
Somogyi Botond