Emberek közül emberekért – Kajtár Gyula emlékére

„Minden főpap, akit emberek közül választanak, az emberekért rendeltetett Isten szolgálatára, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront.” (Zsid.1-4)

A napokban Isten visszahívott egy lelkipásztort az élők sorából, mint ahogy annak idején elhívta őt a lelkészi szolgálatra megkérdőjelezhetetlen hatalmával. Minden lelkipásztor űrt hagy maga után, amikor távozik a küzdőtérről a nemes harc után, és minden még itt maradónak megelevenedik a kérdés, hogyan fogjuk folytatni a gyötrelmes utat utánuk és nélkülük. A másik oldalra, azaz a mennyei felé hazaszólított lelkész bár a kilencedik évtizedet is betöltötte, és a szépkor terheivel magyarázható az elkerülhetetlen, nekem mégis több lett az ő személye, nagyobb a személyes veszteségem, teljesebb a tiszteletem. Kajtár Gyula volt az, aki annak idején részeltetett a keresztség sákramentumában. Ő közölte az örömhírt, hogy Krisztus velem is lesz, és rám öntötte Megváltóm vérének jegyét. Ő jött akkor az érmelléki úttalan utakon és most én nem jutottam el koporsójáig… Jött Érszentkirályra több lelkésszel és családdal éppen akkor, amikor Budapesten elkezdődött a forradalom (1956. október 23) ugyanakkor nálunk hatványozódott a hírhedt titkosszolgálat megfigyelő és megfélemlítő akciója. Bátor fiatal lelkészek családjukkal együtt szüleimmel ünnepeltek, mert remélték, hogy itt is (Romániában) vége lesz az ördögarcú hatalomnak. Remélték, hogy már nekik is, de gyermekeiknek mindenképpen szebb lesz a világ.

Apai barátaim már alig vannak. Viszont velem maradtak az emlékek, jobbak és kevésbé azok, amelyek most a lelkipásztori szolgálat küzdelmeit idézik fel előttem. Az a hallomásból rám hagyott esemény, hogy szorongva bár, de ünnep volt a keresztelőm, végig kísért engem is eddigi életemen. Az Isten elhívott szolgái ünnepeltek és ezzel példát adtak környezetüknek. A hálaadás alkalma volt, hogy mégis van jövő és van miért szolgálni. Abban a világban a sátáni agymosás, az egyházellenes és a lelkészgyűlölő indulatok agresszív kitörései között bukni látszott a kommunizmus. Édesanyámnak, okleveles tanítónak helye lett az iskolában, amit néhány év múlva a következő szolgálati állomáson (Biharvajda) már megint megtagadtak. „Könnyű a papoknak, a társadalom parazitáinak” hallhattam gyermekfejjel, később lelkészként és szűkebb pátriámon belül. Soha sem fognak ezek a mondatok feledésbe süllyedni, sajnos az okozott sebek sem begyógyulni. A látványos támadások mellett veszedelmesebbek voltak az alattomosak. A feketekenyér jegyre járt, ha el nem felejtették kiszállítani. A lelkészgyermekeknek nem járt uzsonna az óvodában, mert az értelmiséget képviseltük már akkor. A sokoldalúan fejlett szocálizmusban falun még a diktátor által jóváhagyott fejadagot sem kaphattuk meg.

„Nagyon könnyű szolgálatunkban” igyekeztek apáink és mi is a mai napig is, a gyülekezeteket jobb irányba fordítani. Az evangélium hirdetése soha sem maradt el. Voltak bár politikának tetszelgő kiszólások, és az átkozott rendszert éltető irományok, mégis döntő többségben Isten szava érkezett vigasztalón. Kinek is mondhatták el az emberek gondjaikat, félelmeiket, bűneiket. Lelkipásztorok éltek és élnek a lelkigondozás nyomán oly titkok ismeretében és terheivel, amelyeket rajtuk kívül senki sem vállalt volna és ma sem. Közben a megnyomorító világban a lelkészek is tele voltak gyöngeséggel és erőtlenséggel. Követtünk el hibákat, de senki sem vádolhatja az Úr szolgáit, hogy hanyagolták volna a részvétet és az együttérzést. Estek nagy vétkek, mint az anyagiakkal való visszaélés, a szenvedélyek hódítása, a biblia tanításának elferdítése, a közösség megrontása, és mégis ennek ellenére még mindig az egyház és papsága a legtekintélyesebb része a teremtett világnak. Ennek az a magyarázata, hogy Krisztus az egyház testének feje, és a test tagjai általa végzik feladatukat. Ez így volt kétezer esztendőn át és így lesz a világ végéig. Jöhetnek modernkori keresztyén üldözések, lehetnek mártírokat követelő leszámolások, saját keblünkön nevelt árulók támadhatnak, és a provokátorok különféle támadásait bevethetik, akkor sem fog megfogyatkozni Isten elhívott szolgáinak az áldozata. Az elhívottak áldozata a mennyből táplálkozik!

Istennek megköszönöm az előttem járó generáció legnagyobb részének becsületes és tiszta lelkű szolgálatát. Tőlük vettük, amit követnünk kell, Krisztus követésének emberi példáját, tanulva a tévedésekből, kamatoztatva a mennybe emelőt!

Nagyvárad,2020. 12. 05.

A békesség kötelékében!

Csűry István

Vélemény, hozzászólás?