Nemzeti ünnepen a templomokban is megemlékeznek a hősökről és hálát adnak Istennek azért, mert adta nekünk őket és általuk szabadságot, megújulást hoztak népünk számára. Némelyek felteszik a kérdést, hogy van-e helye magyar öntudatunk, identitásunk fejlesztésének a templom falain belül. A válasz egyértelműen igen. Miért?
Pál apostol a Galatákhoz írt levélben egyebek között ezt is írja: “Tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal 6,10). Mindenkivel, személyválogatás nélkül. De a Biblia természetesnek tartja, hogy van egy “leginkább”. Nem csak azokkal, és soha nem mások rovására, de leginkább azokkal. Ugyanez érvényes a hazaszeretetre is. Tiszteljünk és szeressünk minden népet, de leginkább azt, amelyikben jónak látta Isten kijelölni a helyünket, amelyiknek a sorsában osztozunk. Aki tehát magyarnak vallja magát, de nem szereti ezt a népet, sőt nem szereti jobban, mint akármelyik másik népet, az nem a Szentírás szerint viszonyul ahhoz a közösséghez, amelyikben Isten jelölte ki a helyünket.
Természetes az is, hogy miközben minden népet, annak a történelmét, teljesítményeit, szenvedéseit tisztelnünk kell, aközben a legjobban mégis csak a mi kicsi magyar népünket szeretjük. Ezt a sokat szenvedett népet, amelyiknek sok bűne is van, de azt sem felejtjük el, hogy messze nyugaton azért lehet megcsodálni több száz éves épületeket, mert a mieinket minden évszázadban lerombolták, és ott azért nem kellett sokszor vért ontani, mert a mieink aránytalanul sok vért áldoztak. Nem erre vagyunk büszkék, meg egyáltalán nem vagyunk büszkék, de tudjuk, hogy melyik népnek a sorsában osztozunk, és természetesnek tartjuk, hogy az áll hozzánk a legközelebb, s miközben mindegyiket szeretjük, ezt megkülönböztetett módon szeretjük. Annál is inkább, mert ha valaki a Biblia alapján gondolkozik, akkor tudja, hogy nem véletlenül születtünk ennek a népnek a közösségébe. E mögött örök isteni terv és akarat van.
Bátran és nyugodt szívvel legyen hát a mai napon is imádságunk: Isten áldd meg a magyart!