Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mégis, ha fürkésző, kereső- kutató szemekkel nézzük, tisztán és világosan megnyilatkozik akarata. Nem tudni kell, se nem érteni. Hinni és érezni. Minden ami mérhető, tapintható, látható ide köt, e földi léthez. Minden ami lélekből születik, láthatatlan szállal köt a Mennyországhoz.
Advent időszakában gyújtsuk hát meg a lelki mécseseinket és világítsunk. Ebben a ragyogó fényben fürösszük meg arcunkat minden reggel s bár félig eltakarjuk amikor kilépünk, legyen világító szemünk lelkünk megáradó tükre, ami hírdeti: “Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Legyetek hát soha ki nem alvó adventi lámpások! Áldott várakozást! És mivel nemrég volt Pilinszky János születésének századik évfordulója, fürösszük meg gondolatainkat soraiban, hogy tiszták legyenek az ünnepnapokra:
„Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Fehér Imola