A Dunamelléki Református Nőszövetség nyári Konferenciája 2013 május 31-június 2 között fogadta kerületének nőszövetségeit Tahiban, a Sion hegyi konferencia-központban. Erre az alkalomra meghívják évről-évre a Kárpát-medencei református egyházkerületek nőszövetségi vezetőit is. Idén Bogya Kiss Mária és Nagy Erika képviselték Tahiban a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet.
A konferencia programja a következő volt:
Péntek
14:00 Érkezés, a szobák elfoglalása
16:00 Köszöntés, bevezető gondolatok, vendégek bemutatása (Dr.Svébisné Juhász Márta)
16:30 Nyitó áhítat: Elizeus elhívása (Lakatos Enikő)
17:15 Hitvallásunk története (Veresné Simon Ida)
18:00 Vacsora
19:00 Elizeus – interaktív Bibliatanulmányozás (P.Tóthné Szakács Zita)
Szombat
8:30 Reggeli
9:30 Áhítat: Elizeus csodatételei (Szabó Zsuzsa)
10:30 Kiscsoportos beszélgetés
11:30 Összegzés, éneklés
11:45 Előadás: A kiválasztott Úrnő és gyermekei. Az egyházi szolgák anima-lelkületének követelménye és a nők egyházi szolgálatának jelentősége. (Békési Sándor)
13:00 Ebéd
14:30 Előadások: Gyakorlati útmutatás: néhány Káté kérdés-felelet (Békési Sándor)
„Vedd és olvasd!” – de hogyan? (Komlósi Erzsébet)
Kálvin kincsei – zenés bizonyságtétel (Tabulatúra Zenekar)
Kérdések, válaszok, beszélgetés
18:00 Vacsora
19:00 Elizeus – interaktív Bibliatanulmányozás (P.Tóthné Szakács Zita)
Vasárnap
8:00 Reggeli
9:00 Áhítat: Az én hitvallásom (Szénási Sándorné)
9:45 Kiscsoportos beszélgetés, összegzés
11:00 Istentisztelet, úrvacsoraosztás (Bogya-Kis Mária)
12:30 Ebéd
14:00 Hazautazás
A konferencián elhangzott egyik előadást Békési Sándor teológiai professzor tartotta-A kiválasztott úrnő és gyermekei.Az egyházi szolgák anima-lelkületének követelménye és a nők egyházi szolgálatának jelentősége címmel
1.
„A nők gyöngédségére nagyobb szükség van, mint valaha,” – mondja Latinovits Zoltán Szindbád szerepében a Huszárik Zoltán által rendezett, Krúdy Gyula írásaiból készített legendás filmben. Majd így folytatja: „Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, és minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.” A mai református egyházon belül még nagyobb jelentősége van ennek a meglátásnak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyházban és az egyházi szolgálatban a férfiak kora lejárt.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ezentúl nem lehetnek férfiak a gyülekezet pásztorai, presbiterei, és egyéb szolgálattevői, hanem arról, hogy a férfiak által eleddig képviselt mentalitásra nincs többé szükség, mert csak kárára van a Krisztus egyházának. Ez a mentalitás a mai korszellem behatásával csak tovább romlott, hiszen régebben e torz viselkedést, mint nevelési technikát az idősebbek kényszerítették át a következő generációkra, míg ma a szekularizált férfias viselkedés „mindenen átgázolni” vezérelve az érvényesülés általános törvényévé lett. Abból a kicsinyes megfontolásból alakult ez ki, miszerint míg gyermekek, inasok, újoncok, segédlelkészek voltunk, mi is szenvedtünk általa, hát szenvedjenek most már az utánunk jövők is. Meg lehet figyelni az apostolica successionak ezt a kálvinista karikatúráját az idősebb lelkipásztor viselkedésében a hozzá került fiatal káplánnal szemben. A pöffeszkedő gőgre gondolok, amely szavak nélkül is kifejezésre képes juttatni azt, hogy az illető nem akárki. Ő a falu bikája, gyülekezetének pasája, netán ha – horribile dictu – valamilyen feljebbvaló tisztségre jutott, akkor ő egyházának esze és ásza, mindennek megmondhatója, zsebében hordja nemcsak valamennyi feltett és fel nem tett kérdésre a választ, de kapásból ismeri az egyházi közélet csínja-bínjának valamennyi titkát, sőt önkormányzati vagy politikai kapcsolatai révén terpeszkedő személyisége egyszerűen megkerülhetetlen.
Ez az a mentalitás, amelyik nem képes a másikat meghallgatni, csak folyton a saját hangját hallatni. Ez az a mentalitás, amelyik született ragadozóként örök harcban él, minden pillanatnyi találkozásban hiúz tekintettel azt lesi, hogyan küzdje le azonnal az útjába kerülőt. Ez az a mentalítás, amelyik a nagy realista, aki tudja, mitől döglik a légy, aki tud számolni, kit mivel lehet megvesztegetni, protekcióhoz jutni, egyezséget kötni, s távolról sem ismeri az alkotó szellemet, a teremtő Lélek csudáját. Ez az, aki épp a realitás talaján állva, csak a pénzről és a számára mindent meghatározó anyagiakról beszél szívesen, még az istentisztelet vagy az imádság előtt és után is közvetlenül. Ez az, aki könyvet nem vesz kezébe, egyrészt mert ő már mindent tud a hit dolgairól a zsebre vágott Biblia birtokában, másrészt pedig a realitás is azt diktálja, hogy az olvasottsággal semmire sem lehet vinni ebben a világban. Ő az, aki számára a teológiai tudomány csak gyakorlati, bejáratott technika a templom és a parókia épületében ismételgetett mozdulatok vonatkozásában. Más felekezetekről alkotott véleményét az az idegenség határozza meg, hogy az egzisztenciáját biztosító parókiáján kívüli világot semmibe veszi, mert ha kilépne a nagyobb nyilvánosság és a szélesebb társadalom elé, már nem lenne az, aki, vagyis a legmagasabban kukorékoló kiskakas a maga szemétdombján. Személyes kapcsolataiban egyébként is illetlen, az udvariasság és méltányosság elemi formáit sem ismeri, de kitüntetett jelentőséget tulajdonít az evészetnek és az ivászatnak szóban és tettben egyaránt.
Ne higgyük azt, hogy az említett mentalítás csak a férfiaknál található meg. A női lelkészség engedélyezésétől és a tisztségek betöltésétől mintegy ellenhatásképp azt akarták bebizonyítani a női lelkészek, hogy ők is tudnak férfiak lenni, sőt a férfiaknál is férfiabbak. Ez is túlkompenzálása igazi lényük és létük semmibevételének. Az ilyen férfi mentalitást magára öltő nő valójában rosszabb a legdurvább férfinál is, mert belőle végül se nő, se férfi nem lesz, hanem egy kőkemény, megkérgesedett és megkeseredett, cinikus és agresszív zászlóalj-parancsnok. A kékharisnya sem különb ennél, csak egyik változata a nemét veszített torz személyiségnek. Erzsébet magyar királyné, Sisi mondta egyszer görög felolvasójának: a kékharisnya azzal követi el élete nagy tévedését, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy megtagadja és elnyomja különleges képességét, s mesterkélt teoretikus tudományba szorítsa azt, amit egyébként természetes női ösztönéből már születésétől fogva érez és tud.
Mi az, ami akár a férfiaknál, akár a nőknél ezt a torzulást okozza? Avagy minek a hiányáról is van szó tulajdonképpen? Úgyis feltehetjük a kérdést, mi az, ami annyira hiányzik egyházunk szolgálattevőiben? A válasz egyszerűen így hangzik: az anima– és az animus-lelkület, a bibliai pszichológia nyelvén: a szív megnyilvánulása.
Aki valamelyest foglalkozott pszichológiával, az tudja, hogy Jung pszichoanalízisének egyik legnagyobb jelentősége abban van, hogy a személyes és a kollektív tudattalan felfejtése kapcsán az önkibontást, az individuációt hozta a felszínre, azt az átalakulási folyamatot, amely kiszabadítja az egyént a tudattalan fogságából, és megtalálja önmagát, amit Selbst-nek nevezett. Az individuációs folyamatban Jung az archetipikus lelki képmás alakját tárta föl, amelyet komplementer értelemben a férfiaknál anima, a nőknél animus néven illetett. Lelki törvényszerűség, hogy a tudattalanban a férfi „Évája” éppúgy kivetítésre kerül, mint a nő „Ádámja”, s ezáltal a másikban a másikhoz kötődve az ő lelkének sajátosságát jeleníti meg, az alak képviselte pozitív vagy negatív előjelektől függetlenül. Például az anima vonatkozásában lehet ártatlan szűz, angyal, istennő, vagy akár amazon, boszorkány, illetve démon is. A legmeghatározóbb azonban a nemek ellentéteként megjelenő anya, illetve apa képe.
A lelkipásztori szolgálat az egyházban vezetői tisztség is, és ebben a férfi semmiképp nem akar elbizonytalanodni, vagy bizonytalannak látszani. Ennek érdekében – ahogy Gyökössy Endre is írja –, meg kell játszania az erős férfi szerepét, ezért női pólusát nem meri megélni. Sőt kimondottan elnyomja animáját, s viselkedésében a benne meghúzódó anya-gyengédség (vagy az abban való csalódás), illetve a leányka-kedvesség (vagy az abban való csalódás) elfojtásával agresszivitásban jeleníti meg önmagát. A lelkipásztorrá lett hölgy hasonló helyzetbe kerülhet, hiszen nemcsak vezető, de bizony magányos is lehet szolgálati helyén, a gyülekezetben, mely magányosságot jellemének elférfiasodásával próbálja kompenzálni. Valójában pedig a benne lévő animuszának, a segítségben hiányzó apjának, vagy a nem létező férje urának szerepével kíván egyesülni, s azt kívánja átvenni, átélni teljesen.
2.
A krisztusi élet és ezzel együtt az Új Lét birtokába jutott személyiség és az Egyház közössége teológiai értelemben is maga után vonja a férfiakban az anima, a nőkben pedig az animus-lelkület feltámadását, de csak egyedül és rendkívüli módon Krisztus Szentlelkének kitöltekezésével. Ez valóban egy Új Létet jelent.
A Szentlélek a férfi esetében a régi élet ragadozó és erőszakos kompenzációját feloldja, és animáját végre felszabadítja személységének valódi megtalálásához. Ez az anima a férfiban az a lélegzethez jutó női lelkület, aki az isteni Lélek töltekezésével immár Krisztus Menyasszonyává lett, s mint ilyen odaadó hitves. Ez az anima-lelkület a gőg helyett az alázat meghajlását kezdeményezi és az alázat hangját szólaltatja meg a férfi személyiségégének egészében, mely igazi Énjeként Jézus Krisztus személyiségével így tud újra egyesülni. Jézus Krisztus ugyanis alázatos és szelíd (Mt 11, 29), s a benne való Új Lét biztosítja a megbékélt emberben is a szelídlelkűség ajándékát. Ez a szelídség, görögül praütész a keresztyén ember minden mozdulatán meglátszik, tiszta szemén átsugárzik, mosolyának archaikus szögletében rögzül, mégha fáj is a szív. Ennek a praütész-nek, a szelídségnek lényegét talán a francia nyelv tudja visszaadni a legjobban, amikor azt mondja: douceur – édesség, kedvesség, gyöngédség, jóság, szelídség van benne. Ez a szépség lágysága, mint a pannon dombokon lemenő nap fényének leomlása, mint a gőzölgő tea sárga fátyla, mint a ráspollyal átdöfött szívű halott királyné ajkai szögletében az archaikus mosoly. Ez a szeretet lágysága, mint a kéz finom simogatása, mint a tapintatos részvét, mint a fájdalommal teli eleresztő mozdulat, mint maga a pietà.
A keresztyén férfi, aki ráadásul Istennek szolgája, ezzel az anima-lelkülettel teljes egzisztenciájában douceur, mert személyiségét Krisztusnak a szelíd szeretet lelkével élő Menyasszonya uralja, s mint ilyen az egyházat híven akarja szolgálni. Ezelőtt a Menyasszony előtt a férfi lelkipásztor olyan lovag a hit fegyverzetébe öltözve (Ef 6, 11-18), akinek páncélján átragyog égő szíve. Igen, lehetséges ez, mert az utolsókból lesznek az elsők (Luk 13, 30), mert Krisztus azt is mondta továbbá, hogy „mindenki, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Luk 14, 11). Máskor pedig Ézsaiás prófétát idézi: „Íme, az én szolgám, akit választottam, az én szerelmesem, akiben az én lelkem kedvét leli, lelkemet adom belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak. Nem verseng, és nem kiált, az utcákon senki nem hallja szavát. A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet” (Mt 12, 18.20). Az anima-lelkületű férfi-szolgatárs tehát ragadozás helyett félelemmel és rettegéssel végzi munkáját (2Kor7, 5.15), nyerészkedés helyett Isten titkaival sáfárkodik (1Kor 4, 1), és a nagy realizmus helyett ő a világ bolondja, az Arlequin, az erőtlen gyenge, a világ nemtelenje és megvetettje (1Kor 1, 27-28), akivel együtt valamennyien „látványossága lettünk ennek a világnak”(1Kor 4, 9) a Krisztusért. Az ilyen anima-lelkületű férfi nem feltétlenül férfiatlan, sőt nemes tartózkodásával, ugyanakkor megértő közvetlenségével sokkal inkább férfias kiállású, ellentétben a puhány hiúz lelkekkel. Becsületes és teljesen megbízható, botlani is tud, de elpirulni is, s ennek következtében őszintén be- és meg is vallja gyengeségeit, és még bocsánatot is tud kérni. Még térdepelni is képes az Úr előtt. Viszont nem tud parancsolni a könnyeinek, csak önmagának, akin egyedüli uralmát gyakorolja. Szereti a szépet, s azért is kitartó szolgálatában, hogy Krisztusában gyönyörködhessen a hűség, a hit kapcsolatán keresztül. Segítségben, vigasztalásban és tanításban mindig buzgó és egyben példa. Az ilyen lelkületű férfi-szolgatársra így emlékezik egyik diákja, a későbbi Barabás Miklós festőművész: „Hegedűs maga is az ifjabb tanárok közül való volt, szélesebb látókörrel bíró, szelíd, nagyon megnyerő modorú, áldott jószívű, nemes lelkű ember, aki a művészetet nagyon szerette, és nagyon melegen tudta az embert buzdítani. Szívjóságát jellemzi, hogy ha délfelé vagy este meglátott engem…, nemritkán ott marasztott ebédre vagy vacsorára.” Ez az anima-lelkület a férfiban, amire nagyon nagy szüksége van a mai református egyháznak.
3.
A nő esetében is a Szentlélek a régi élet megkeményedett férfiasságát úgy oldja fel, hogy animuszát végre felszabadítja személységének valódi megtalálásához. A nőkben az animus-lelkület a patriarchális alárendeltség helyett a személyiség felemelkedését vonja maga után Jézus delejes közelsége révén. Ez azt jelenti, hogy a benne feltámadt férfi lelkület az a Jézus Krisztus, aki a méltóságot ajándékozza neki, másodrangú emberből, szolgálóból szabadítja föl, és ad néki nemességet, közönséges csitriből és kofából immár úrnővé teszi. A női lelkész ezáltal nem a férfi-lelkésznek utánzója többé, nem is helyettesítője jobb híján, hanem egy külön identitás, nem kevesebb, mint úrnő. A gyülekezet élén az az arisztokrata hölgy, akit nem a gyülekezet tart el, hanem fordítva, neki van tartása, és ő ad tartást a gyülekezet tagjainak, mint nemes példakép, és igazán ezért hálásak néki. A lelkésznő olyan értelemben arisztokrata, ahogy Navarrai Margit királyné, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony, vagy Mária Dorottya főhercegasszony az volt az egyházuk szolgálatában, csak nem származás szerint, hanem a legtökéletesebb arisztokrácia útján: erkölcsi tartásban és nemes cselekedetekben. Nem imitálja azt, amit és ahogyan a férfiak csinálják, ő igazi nőként teljesül ki, s így neki, mint fejedelmi hölgynek egészen más, különleges rendeltetése van. Azzal, hogy a lelke mélyén a benne uralkodó animusza, vagyis a Krisztus jobbján méltóságos úrnője lehet a gyülekezetnek, úgy szolgálja Megváltóját, hogy maga köré gyűjtve a tudós és tanácstalan férfiakat, meg a tapasztalatlan leányokat és a fáradt édesanyákat, udvartatást alakít ki. Egyszerűen otthont biztosít a Mindenható úr udvarában, mint Navarrai Margit a Pleiádok költői vagy éppen az üldözött teológus Kálvin számára; mint Lorántffy Zsuzsanna a szegény diákoknak, vagy a tudós hitvitáknak, vagy a menekült híres tanárnak, Comeniusnak.
A nő lelke mélyén felszabadult animus azonban nemcsak a dicsőséges Krisztus, de a vir dolorum, a fájdalmak férfija is, akinek szíve lándzsával veretett át. Ez azt jelenti, hogy a nő lelkének animusza a misericordia, a könyörületesség kiindulópontja is egyben. Ezért képes a befogadásra, az önfeláldozásra, egy teljes élet odaadására, ahogy a fejedelmi és nádori özvegyek még üldözöttségük és bujdosásuk közben is másokért, a Krisztus egyházáért éltek-haltak. Az animus-lelkületű lelkésznő, mint úrnő azért vonzó mások számára, mert teljes egzisztenciájában a douceur, a szelíd szépség, a kedvesség, a gyöngédség, az édesség, a jóság megtestesítője. A feketébe öltözött Erzsébet királyné redivivusza ő, s egy lelkésznő nálánál lejjebb sohasem adhatja és degradálhatja magát. Lehet, sőt legyen is, ha öröme van benne, a teológiai tudománynak tanítója, mint Sziénai Szent Katalin, aki királyokkal levelezett, ugyanakkor lehet, sőt legyen is, a legodaadóbb misszionárius, mint Molnár Mária, aki magához ölelte az egész világot.
Az animus-lelkületű lelkésznő tartása büszke, mert reá van bízva az ige magyarázata, de nem okoskodva, mint a kékharisnyák, hanem szelíd és kedves hangon. A beszélgetésekben pedig mindig átengedi a kezdeményezést a férfiaknak. Hagyja őket érvényesülni, úgy tenni, mintha maguk jöttek volna rá a dolgokra, s titkos mosollyal nyugtázni azt, hogy az otthonos háttér: az oratórium, a könyvtár, a műhely, a szalon, a konferencia, a refektórium biztosítása milyen jól megtette a maga hatását. Ha mint igazi nő, vagy még inkább, mint Krisztus úrnője invitálja a férfiakat, bizton állítható, azok még versengésből is szívesen teszik tiszteletüket nála, hogy úrnőjük előtt bizonyítsák műveltségüket, teológiai elmélyültségüket, hitbéli tapasztalataikat, vagy hétköznapi erényeiket. S abban a műhelyben, amely otthont biztosít a találkozásra, Isten bölcsességét művelik, alkotnak, fejtegetnek, a templomról és kertjéről, a település jelenéről és jövőjéről beszélnek és tesznek meg mindent a több ezer éves hagyomány értékei mentén. Igényt tartanak nem csak a vasárnapi istentiszteletre, a hétköznapok imádságaira, a bibliatanulmányozásra, hanem igényük van a parókián kívül a közvetlen lakóhely és az egész országra alakítására is. Isten igéje, diakónia és művészet. Ez a három tölti ki egész életüket.
4.
Sokan közbevethetnék, hogy az eddigiek túlságosan ideális képet festenek az egyházi szolgálattevőkről és magáról az egyházról. Akinek ilyen ábrándjai vannak, nem a földön jár, tündérvilágot kerget, s elfelejtkezik a realitásokról, arról, hogy egyáltalán mit lehet megvalósítani egy-egy konkrét gyülekezetben? Ennek az esztétikai megközelítésnek mi köze a gyakorlathoz?
A realitásokról annyit engedtessék megjegyezni, hogy földi viszonylatokat figyelembe véve csak reálisan és kiszámíthatóan építeni koncentrációs tábort lehet, de egyházat nem, és nem is érdemes. Ha az egyház nem azzá formálódik, ami a hitének tárgya, akkor legfeljebb olyan lesz, amelyet az emberi igény megkíván, s mint tudjuk, az emberi igényesség idővel egyre inkább maga alá ereszkedik. Töröcsik Mari színművésznő mondta egyszer: „A nézőkkel nem lehet lefelé szórakozni.” Nem szabad mindig a tömeg igényéhez, ízléséhez igazodni a vélt populáris siker érdekében a színházi életben sem, mert a színvonalbeli zuhanás elkerülhetetlen lesz. Ráadásul az egyház tradíciójában, amit Istennek rajtunk, értünk és bennünk véghezvitt tetteként át kell adnunk fiainknak és azok fiainak, szóval ebben a tradícióban a megformáltság nem stílusbeli, hanem lényegi kérdés. Az európai egyházi válság oka éppen az, hogy úgy akar megnyerőnek mutatkozni a társadalom számára, hogy a szekularizálódott társadalom igényeit kívánja kiszolgálni a tömeg, a massza, a „feszítsd meg!”- kiáltók primitív szintjén, és s azt is alacsonyabb színvonalon, miközben észre sem veszi, hogy fokozatosan feladja eredeti küldetését és identitását.
Igen, az Egyház és élete az, amelyről kimondottan csak ideában lehet gondolkodni és az ideák mentén cselekedni. Ha nem így van, mitől lenne akkor feltétlenül vonzó különlegesség, mitől lenne a hegyen épített város fénye, vagy a föld sójának íze? Csakis az Isten lelkének és igazságának jelenlététől. Sőt, az Egyház több mint idea, maga az Isten országának képviselete, azé az Isten országáé, amely bennetek, közöttetek van – mondja Jézus Krisztus. Az Egyház sohasem lentről, a föld, a társadalmi helyzet reális talajából építkezik, hanem fentről, Isten jó tetszéséből és öröméből alapíttatik és lelkiképpen épül. Ebből következően Krisztusfő magasságából és zúzott alázatosságából ered, abból a magasságból, ami csak lelki lehet, s abból az alázatból, ami csak anyagi-testi lehet. Miután Krisztus, az Istennek Fia az Egyház feje, mindig többet, nagyobbat, szebbet, jobbat gondol és vállal, mint amilyenek az emberi körülmények. A világ nagyon is reális, nem feltétlenül racionális vagy okos, de anyagias. Az Egyház ugyan ezen a talajon jelenik meg, de éppen ezzel a világgal szemben, s ugyanakkor ezért a világért mennyei Jeruzsálemként akar megnyilvánulni. A legszebbet akarja ragyogtatni, a tiszta igazságot akarja képviselni, a jót akarja felmutatni. Az Egyház úgy akar belépni ebbe a szekularizált világba, mint felékesített Menyasszony, az életnek, mint a kedves odaadó szerelmének és az édesanya gondoskodásának garanciája. Egyszerűen ez a küldetése.
Az Egyház nem fogalom, se nem társadalmi szervezet, nem is intézmény, még kevésbé hivatal. Az Egyház személy, az isteni személynek, Krisztusnak jegyese, mégpedig eklekté küria, kiválasztott Úrnő (2Jn 1), s milliónyi gyermekei valamennyien személyek, akik Krisztus Szívéből kapják szívdobbanásukat az életre, amikor belépnek a történelembe. Krisztusnak Szíve eleve átalvert szív, gőgös bűneink dühe / Mily ádáz sebbel verte át – ahogy egy himnusz énekli, hogy majd a teremtett személy szíve általa térjen meg hozzá. Ez a megváltó Szív alkotta mindnyájuk szívét, és jól tudja minden tettüket (Zsolt 33, 15). Így a Teremtő és a teremtmény szíve a szeretetben összeforrva együvé tartozik szentségben, bukásban-szakításban és az újra-egymásra találásban: a kárhozatban és üdvösségben. Isten Szívének meghasadásából az emberi személyek szívei dobbannak meg az életre a történelem kezdetével, s lesz hajnalpír méhéből ifjainak harmatja (Zsolt 110, 3).
Az Isten Szíve minden szeretett teremtménynek méhe és forrása. A szövetség központi helye Isten és ember között. Miután ez a szövetség Isten örök hűsége révén mindörökké megmarad, és a történelemben megújíttatik, az elbukott bűnös ember kárhozatát is magára veszi az Isten Fia már a teremtés előtt a Bárány áldozatában (Jel 13, 8; 1Pét 1, 19-20) és mindent megelőzve és önmagán bevégezve, meghasadt Szívét adja az ember szívéért, mely megváltó áldozat a történelemben, Poncius Pilátus alatt a golgotai kereszten nyilvánvalóvá is lesz. Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy! – így, személyesen szólítja meg népét és Egyházát az Úr (Ézs 43, 1). Azért így, mert az egyetlen Személytől mint paternitas-tól (Ef 3, 15) ered minden más. Az Isten Fia személyétől személy maga a népe, az Egyház is, s milliónyi gyermekei valamennyien személyek. A teremtésben ebből a megsebzett Szívből áll elő minden, s – a himnusz szavaival – ez átvert Szívből születik / Az Egyház, Krisztus jegyese, / Ez a seb mentő kapu.
Ahogy az emberben, úgy az Egyház önismeretében és magára találásában is lényeges a lelkület képének felfejtése. Ilyen értelemben az Egyház maga anima-személység, akinek animus-lelkisége van. Ez pedig azt jelenti, hogy az Egyház anima-személysége nyomán Úrnő, a dicsőséges király, Jézus Krisztus jobb keze felől álló Menyasszonya ofiri aranyban (45, 10). Csupa ékesség…, vont aranyból van ruhája. Hímes öltözetben viszik a királyhoz, szűzek vonulnak utána, az ő társnői; néked hozzák őket. Bevezetik őket örömmel, vígsággal; bemennek a király palotájába (45, 14-16). Ez az Egyház, ezek benne tagjaik mind, személy szerint az Úrnő képében. A leépülés abból származik az egyházban, hogy kevesebbet gondolunk magunkról, és lemondunk a Krisztushoz tartozó mennyasszonyi létéről. A romlás azért emészti egyházunkat, mert tagjaiban megfelejtkezik arról, hogy mintanyiunkban ezt a Királynét koronázza meg Krisztus és elfelejti azt, hogy mi személy szerint annak a napba öltözött Asszonynak gyermekei vagyunk, aki Krisztusnak, a tüzesen és vakítón ragyogó Napnak visszatükröződése, aki fájdalmas szüléssel hozott világra bennünket, méghozzá a Sárkány prédájává lett világra. Pedig ez a mennyei Úrnő, ez az Egyház küzd a sátánnal az univerzum egein át, míg a küzdelembe bele nem kapcsolódnak az angyalok is (Jel 12, 1-8).
Az Egyháznak mint a felséges Úrnő személyének animus-lelkülete, az ő Ura, a győzedelmes Krisztus. Viszont az Egyház animus-lelkülete nemcsak a dicsőséges Krisztus, hanem a kereszten megöletett és értünk szenvedett Jézus is. Ebből a szempontból az Egyház úgy mutatkozik meg mint Édesanya, sőt olyan módon, mint mater dolorosa, a fájdalmak anyja. Ezért hívjuk a mi nyelvünkön Anyaszentegyháznak. Anya, mert ő az együtt érző szív, maga a misericordia. Szent, mert Isten tulajdonába tartozó. Az Egyház mint anya éli meg a napba öltözött asszony üldözöttségét, megvetettségét, mindig a puszta helyre vettetését a kísértések közepette. Tapasztalhatjuk, hogy az intézményes egyház az államtól is azt a szerepet kapja osztályrészül, amit már senki nem vállal el nyereség nélkül: szegények, betegek, öregek, elesettek, alkoholisták és drogosok gondozása, kicsik, gyengék és árvák befogadása az édesanya kebelében. Ez is az Egyház. Királynő fekete gyászban, aki özvegy és elviselhetetlen súlyokkal, fájdalmakkal terhelt, aki fiait is siratja, de a megmaradottakat táplálja, élteti. Együtt sír a sírókkal, de együtt örvend az örülőkkel is. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy fekete kopott ruhája alatt ő mégiscsak Királyné, mennyei fejedelemasszony Krisztus urunk trónusán. Ez az Egyház.
Mindez több mint idea, maga az Egyház valósága. Az Egyház személy és nem fogalom. A személy Krisztus isteni személyéből eredően örök megmaradásra rendeltetett és élő valóság, a fogalom csak puszta utalás a valóságra. Ez az Egyház, ilyen személyes létezőként, Úrnőként és Anyaként, mennyei ragyogásban és univerzális küzdelemben. Ha nem ez, és személyességének nem ezzel a szívjóságával, édességével, kedvességével, gyöngédségével, jóságával és szelídségével, vagyis a Szentlélektől festett orcával, amelyen át a douceur ragyog elő a szekularizált világ felé, akkor pusztulásra vált, arra való, mint az ízetlen só, hogy eltapossák a gyalázatost. Amennyiben az Egyházra nem elvilágiasodott intézményként tekintünk, hanem főképpen mennyei személyiségére, akkor a férfiaknak és a nőknek az egyházi szolgálatban alapvetően új emberként, az Isten országából és a Szentlélekből kell születnie és jönnie erre a világra, mert ők egyben Istennek hírnökei is. Legyenek bár mint a szép arcú Rebeka vagy a csillag szemű Dávid, legyenek bár megtörten a böjtölő Anna vagy a vak Simeon, az Egyház személyében mindig Krisztus Szívének megnyilvánulásai.