Kezdőlap / Gondolatok / Virágnak virága, világnak világa

Virágnak virága, világnak világa

Gyalogos ember lévén sokféle emberrel van alkalmam találkozni az utcán. Elég, ha az arcokra nézek, és máris hajlamos vagyok átvenni a szembejövők hangulatát. Egyik blazírt szemekkel bámul előre, látszik, hogy gondolatban már előrébb tart, és nem a fényes jövő tündöklik előtte. Másik szempár tele könnyel, mélyen megbánthatták: talán szerelmi csalódás. Harmadik éppen csikket kotorászik a kocsma előtti hamuzóban, bármily hihetetlen, ez tűnik szinte a legboldogabbnak, mert, aki keres, talál. Sokféle ember, kedv, életkedv, cél nélkül. Sokan magányosan, még ha társaságban is vannak, látszik, hogy fáj az élet.

Egyszer egy ilyen ember ballagott haza egykedvűen az orvostól. Kezeit zsebre téve, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, ezért vehette tudomásul nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható. Csak rótta az utcákat, nem számított, esik vagy fúj. Gondolatai nem voltak, legyen már vége. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobta el az életét, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Lépésről lépésre. Hirtelen megállt, valami szokatlan bontotta meg az egyhangúságot.

Észrevett egy virágot. Azt a virágot, ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Egy sárga kis foltocska… egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát… És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt… megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte, hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Leguggolt a virágocska elé, kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte, hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. A virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant.

A virágnak szüksége van rá! Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve. Azok az érzések amiket már rég eltemetett magában. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa. Gondosan, óvatosan. Végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kis növényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével. Ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt, várta, hogy felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait, szerette a napot. Az ember megnyugodott, elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt, amit még tegnap adtak neki az orvosnál. Elővette, elolvasta újra, egy név és egy telefonszám, egy új lehetőség, egy komolyabb esély. Felemelte a telefont. Tárcsázott. Most már élni akart… Volt Kiért.

Paradicsomnak te szép élő fája, Sáron rózsája, add vissza minden lekonyult ember szívébe az élni akarást, az életkedvet. Hogy kezdjenek el élni. Hogy legyen mit mesélni. Hogy ne féljenek az élettől.

Rácz Ervin

Szóljon hozzá