,,Amint elbocsátották őket, elmentek az övéikhez, és elbeszélték mindazt, amit a főpapok és a vének mondtak nekik. Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel Istenhez kiáltottak, és így szóltak: Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, te mondtad a Szentlélek által Dávid atyánknak, a te szolgádnak szájával: „Miért tombolnak a népek, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.” Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék” – (ApCsel 4,23-28)
Jó dolog az, amikor a hívők megosztják gondolataikat és érzéseiket egymással. Ismerek imaközösségeket, amelyeknek tagjai hetente találkoznak, hogy imádkozzanak, és ezekben az imákban jelen van az imádkozó hálája, öröme, bánata, kérése. Az első keresztyének imádsága a zsoltárokra és az ószövetségi imádságokra emlékeztet bennünket. Az őskeresztyén imádság Isten megszólításával kezdődik, akárcsak a mi imádságaink is. A megszólítást követte a baj, a nyomorúság feltárása, hogy következzen Isten segítségül hívása. A gyülekezet imádságának ábrázolása bepillantást enged az apostolok és a gyülekezet viszonyába. Látjuk az apostolokat, akik a fogságból megszabadulva, a gyülekezetbe mennek, mert van egy hely, ahol együtt vannak a hívők, van egy hely, ahol megtarthatják az istentiszteletet, ahol ott vannak a hittestvérek. A gyülekezet tagjai bíznak abban, hogy minden esemény ellenére az életük Isten kezében van. Életünk nehéz pillanataiban, -mint ahogyan Dávid is- meg kell látnunk Isten vezetését. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szatmár-Kültelek