„Dávid szíve megesett rajta, miután levágta Saul köpenyének a szárnyát, és azt mondta embereinek: Oltalmazzon meg engem az Úr attól, hogy ilyen dolgot cselekedjem az én uram, az Úr fölkentje ellen, hogy kezet emeljek rá. Mert az Úr fölkentje ő.” – (1 Sámuel 24,6-7)
A bosszúvágy mindig is az emberi természet része volt. A gyors elégtétel vágya van bennünk, hiszen az azonnali eredmények kultúrájában élünk, ezért gyorsan akarunk elégtételt kapni a sérelmekért.
Amikor Dávidnak megadatik a lehetőség, hogy bosszút álljon Saulon, felismeri, hogy Isten az, aki igazságot szolgáltathat, és nem az ember dolga saját kezébe venni ezt a feladatot. Dávid nemcsak, hogy nem ölte meg Sault, hanem irgalmasan figyelmeztette is őt, megmutatva, hogy nem akar ártani neki. Ez az irgalom, amit Dávid gyakorolt, nem a gyengeség jele, hanem az Istenbe vetett hit megnyilvánulása. Ugyanakkor, az ő döntése, lehetőséget teremtett a békességre.
A bosszú jelen van az életünkben, de egyénenként másképp dönthetünk. Kiléphetünk a bosszú mérgező körforgásából, teret adva az isteni igazságszolgáltatásnak, mely türelemre, hitre és alázatra tanít bennünket.
Kala Noémi Katalin,
Tamásváralja