„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapják jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle. ” – (Máté 6,5-8)
Az imádság az ember legnagyobb előjoga, a lélek lélegzetvétele, ezért nagyon fontos a hitélet egészséges fejlődéséhez. Jézus korában voltak olyanok, akik leértékelték az imádságot, számukra csak annyira volt jó, hogy vallásosságukat mutogassák. A zsinagógák árnyékában vagy forgalmas köztereken imádkoztak, hogy emberek lássák őket, esetleg csodálkozzanak rajtuk. Kinek szólt ez az imádság? Imádkozni azt jelenti, hogy beszélgetek Istennel, aki megengedi, hogy közelébe kerüljek. Az ő közelsége a legszentebb hely, ahol állhatok, ahol le kell vetni a sarut a lábunkról, ahol leplezetlenül, mezítelenül hajtjuk meg térdeinket és maradunk szent arca előtt. Ez az a hely, ahonnan megerősödve indulhatunk el, sugárzó lélekkel, hogy áradjon belőlünk a jó. Az ige arra buzdít, hogy ne a nyilvános helyeken imádkozzunk, hanem ”menjünk be a belső szobába,” húzódjunk vissza a nyilvánosságtól, legyünk Isten csendességében, ahol az imádkozó a meghallgatóval egészen egyedül van. Hiszem, hogy az ilyen imádság mindig meghallgatásra talál. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szatmár-Kültelek