,,De most, íme, kicsalogatom őt, elviszem a pusztába, és szívére beszélek. Ott majd visszaadom neki szőlőjét és az Ákór völgyét a reménység kapujává teszem. Ott majd úgy énekel, mint ifjúsága idején, mint amikor feljött Egyiptom földjéről.” – (Hós 2,13-14)
Van, amikor semmi esély a változásra. Van, amikor a csüggedés lavinája magával sodor. Az alapige kezdő szavaival mutatják, itt nem erről van szó. Itt valami új kezdődik. ,,De most…” Egy fejezet lezárult az Isten és népe közötti kapcsolatban. Hóseás parázna nővel kötött házassága jól példázza a nép hűtlenségét. Isten ítéletet gyakorol népe fölött. De nem a büntetésé az utolsó szó. Isten újat kezd. Kicsalogatja a népét és elviszi a pusztába. Mindez céllal történik, hogy a szívére beszéljen. Isten célszerűen cselekszik. A puszta azért kell, hogy a nép szíve érzékennyé váljon. Nem szeretjük mi a pusztaságot, mert abban elveszítjük a kényelmünket. A puszta nem az ellenségünk, hanem a szövetségesünk, mert abban jó eséllyel meghalljuk az Isten hangját. Mi másért lenne érdemes küzdeni, ha nem azért, hogy Isten szava megérkezzék a szívünkbe.
Mi történik még a pusztában? Isten reménységet ad ott, ahol minden a szerencsétlenségről szól. Ott, ahol gond van, összetörtség van, félelmek feszítenek, ott az Isten reménységet hoz. A szívbéli reménység megszólaltja az éneket az ajkunkon. Egyiptomból kifelé, a nép énekelt. Reménykedjünk az Úrban, énekeljünk Neki már most! Ámen.
Törő Attila,
Patóháza