“Mert örülünk, ha mi erőtlenek vagyunk, ti meg erősek vagytok, és imádkozunk a ti tökéletesedésetekért.” (2Kor 13,9)
Nem tudom, ki örült már annak, hogy erőtlen. Ki dicsekedett ezzel? A világ valahogy nem erre van ráállva. Versengésünk arra késztet, hogy mindig a legjobbat, a legkiválóbbat mondjuk el magunkról. Kampányidőszak az egész élet?
Egy sportolót sem hallottam még, hogy azt mondja a mérkőzés utáni interjú során: örülök, hogy gyengén szerepeltem, a legszebb az egészben az öngólom volt… Fura egy sport ez a keresztyénség. Örülnek az erőtlenségnek? Miért? Mert így sokkal jobban meglátszik, nyilvánvalóbb az Isten ereje.
Az Ige szerint a mi erőtlenségünk másokat is erősebbé tehet. Eszembe jut az apuka aki, amikor játszik a gyermekével és hagyja magát, hogy a gyermeke nyerjen. Erőtlen, hogy a gyermeke erősebb, önbizalomdúsabb legyen. Nem kell mindig, mindenáron nyerni. Sok győzelem vereség, sok vereség valójában győzelem.
Tökéletesek nem vagyunk. Ez nem lemondás, de valószínű, hogy nem is leszünk. De a tökéletesedés életcél. A kegyelmet nem azért kaptuk, hogy legyen erőnk visszamenni a disznók vályújához, Ő azért emel fel, hogy fentről folytassuk. S ha újra elbukunk, abból is tanulunk, és erőt kapunk a továbbtökéletesedésre. Ennek az útnak pedig része az is, hogy elengedünk, engedünk, hagyunk másoknak is futamgyőzelmeket. A tökéletes győzelemhez azonban alázat kell! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka