Kezdőlap / Napi Ige / Velünk az Isten – 2018. október 22.

Velünk az Isten – 2018. október 22.

“Arra való ez a bojt, hogy amikor látjátok, emlékezzetek az ÚR minden parancsolatára, hogy megcselekedjétek azokat. És ne a szívetek vágyát és a szemetek kívánságát kövessétek, amely paráznaságba visz.” (4Móz 15,39)

Köss göböt a zsebkendődre! Ne feledkezz el arról, hogy kié vagy. Emlékezz és emlékeztessen szüntelenül akár egy jel, egy szimbólum arra, hogy milyen úton lehet neked járnod ebben az életben, kinek a parancsolatára hallgass.

Történet szerint egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új autóra. Végül a sok munka és félretett pénz elhozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutassa az új „álomautót”. Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált parkolóhelyet: rükvercbe kapcsolt, és nagy lendülettel tolatni kezdett, amikor hallotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg, s ezzel máris megsérült kocsiján a gyönyörű fényezés.
A férfi – önmagából kikelve – így kezdett el üvöltözni:
„Normális vagy, te kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!”
„Bácsi, kérem, ne haragudjon!” – kérlelte a fiú.
A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte, mi történik körülötte. A fiúcska így folytatta:
„Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább.”
Ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek fekszik a földön.
„Ő a testvérem. Egyedül előrement a tolószékkel, de túl gyorsan gurult, és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögött. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam.”
Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba.
Az eset után a kocsin soha nem csináltatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek: hogyha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk.

Ugye nem kell nekünk várni a kőnyomokra? Sokkal kellemesebb a bojt. Jézus halk, szelíd hangon szól a mi szívünkhez és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünkben, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az, amit éppen véghez akarunk vinni, stb.
Ez a te döntésed: figyelsz a halk, szelíd hangra, valamilyen jelre, bojtra, zsebkendőgöbre… vagy megvárod, míg megdobnak kővel? Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Szóljon hozzá