Küldöttként, missziósként sokszor eszembe jutott az Ige: „…a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8,19) Valóban így van ez? Szolgálatom elején már kérdésem volt, hogy vágyakoznak-e az emberek az istenfiak megjelenésére? Lendületesen elmondott prédikációimra a reakciók nem mindig figyelmes tekintetek, hanem bizony vannak blazírt, unott szemek, ásítás, órára tekintések türelmetlenül. A teremtett világ jobban várja az istentisztelet végét, mint az istenfiak megjelenését. Családlátogatás során volt már olyan, hogy rámcsapták az ajtót. Mi tehát a gond? Vagy én nem vagyok Isten gyermeke, vagy ők nem várják sóvárogva az istenfiakat?
A sóvárgás, a vágyakozás, a szenvedés, a sóhaj igencsak böjti fogalomkombináció, amin érdemes főleg ebben az időszakban elgondolkodni. Az élet titka az, hogy soha ne felejts el levegőt venni. Én azonban néha elfelejtek. Komolyan! Elgondolkodom mélyen valamin, és egyszercsak a mellettem levő azt hallja, hogy hirtelen mélyről sóhajtok egyet. Hála Istennek a levegőért! Mi okozza a lelkünk sóhajtásait? Az élet értelmének az elvesztése vagy nem megtalálása. Nekrológok hallgatása, vagy leírása közben jut eszembe, hogy az élet valóban csak ennyi: felnövekedek, megházasodom, gyermeket nevelek, dolgozom, megöregszem és elköltözök? A napjaim egymásutánja arról szól: eszek, hogy legyen erőm dolgozni, és dolgozok, hogy legyen mit enni? Amikor márcsak rutinból élem az életem, olyan üresség tátong ott legbelül, hogy érezhető a hiány. Erre még rájön az élet fájdalma is. A veszteség elkerülhetetlen az ember életében: betegség, bizalom elvesztése, csalódás a barátokban, gyász, elbocsátás munkahelyről, álmaink szertefoszlása, elutasítás… Sóhaj, sóvárgás! Az egész teremtett világ egy nagy sóhaj! Elég bekapcsolni a tévét és megnézni az esti híradót. A híradó sóhaj(ó). Random (véletlenszerűen) bármelyik adást megnézzük, van benne, kell legyen benne: vihar, tűzvész, árvíz, vulkánkitörés, földrengés, családi tragédia, gyilkosság, pletyka vagy valamilyen katasztrófa, ami megijeszt. A világ sóvárog!
A keresztyén ember életében azonban mindez átértékelődhet. A szenvedés lehet valami újnak a kezdete. Ez a böjt lehetősége, de kell hozzá a hit szemüvege, hogy mindezt másképpen lássuk. Nagy élmény volt számomra, amikor a moziban a 3d-s szemüveget felvettem, sokkal élvezhetőbb volt a film, mint nélküle. Ennél sokkal hatásosabb, ha az üdvtörténeten keresztül nézni az életünket: Isten teremtette meg ezt a világot, benne az embert értelemmel, céllal és feladattal. A bűn beleköpött a levesbe. De van megoldás! Isten az Ő Fiát küldte el azért, hogy a bűn falát lerombolja, és az örök élet fényében élhessük le életünket. A böjti időszakban és utána Jézus Krisztus szenvedésének és azt követően feltámadásának a története kerül fókuszba a keresztyén világ életében, ilyenkor mégjobban. Ha ezt nem egy tőlünk kívülálló eseményként látjuk, akkor láthatjuk életünk értelmét. A sóvárgás olyan várakozás, ami előrehajolást, figyelmet igényel, koncentrációt. Fordítható vajúdásnak is. A vajúdás azonban nem cél nélküli fájdalom. Mi férfiak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen fájdalom ez, de mindenképpen nagy segítség az, hogy van célja ennek a fájdalomnak, a születés, az új élet lehetősége. Ehhez a Lélek zálogát kapjuk biztosítékként. Isten Lelke olyan zsengét éltet meg velünk, melyen keresztül a Mennyország előizét kaphatjuk meg. Látom ezt azokon az embereken, akik dicsőítik Istent. Leírhatatlan mennyei öröm. Olyan jó ezt látni és érezni is! Sokat segít. Olyan ez, mint egy filmelőzetes, mint egy kóstoló. Tudjuk, hogy ez nem az egész, de egy-egy részlete már az enyém lehet a szenvedés közepette is. „Üdvösségünk reménységre szól!” (Róma 8,24a) Mi is érezzük sokszor, hogy nehéz, Ézsaiással együtt mondunk ehhez hasonlót: „Terhesek voltunk, vajúdtunk, de csak szelet szültünk: nem szereztünk szabadulást az országnak, és nem jöttek emberek a világra.” (Ézs 26,18) Nos, ilyenkor segít a Lélek erőtlenségünkön.
Vannak istenfiak! Vannak, akik ezzel a szemüveggel élnek, és a Lélek vezérli őket. (Róma 8,14) Isten reprezentánsaiként élhetnek a földön: ügynökök egy jó úgy érdekében, képviselők Istent képviselve. Micsoda feladat! Többen megosztották a közösségi médiában azt a gondolatot, hogy a böjtben mindent lehet enni, csak egymást nem. Ez ennél is több! Egymásból nemhogy letörni nem szabad egy darabot sem, hanem az a feladatunk, hogy hozzáadjuk, tápláljunk másokat, lelki jóval.
Mit csinálnak ezek az istenfiak? Szenvednek ők is. Az emberi sors részesei ők is. Betegek, gyászolnak, szenvednek. Sőt bizonyos értelemben még jobban is szenvednek, mint a világ fiai, mert bennük él az empátia, sírnak a sírókkal, nem érzéketlenek. Ráadásul sok helyen még ma is, üldözik őket a hitük miatt. De túllátnak ezeken, tudják, hogy ennek nem akármilyen vége lesz, felfoghatatlan öröm vár rájuk és ennek egy részét még ezen szenvedések közepette is érzik. Másik világ állampolgáraiként élnek itt. Tudnak úgy gondolkodni, hogy még a halál is nyereség Krisztusban, ha pedig e földi életben élnek, az másoknak is jó. Nem félnek, vagy nem félnek úgy a haláltól, ezért egy csomó energia felszabadul az életre. Tehát: szenvednek, de nem törődnek ebbe bele, nem ők maguk oldják meg ezt a kérdést, de elfogadják a Szabaditó szabadítását, megváltását és tudnak mások áldásává válni.
Várják az emberek az istenfiak megjelenését? Várják, csak még sokan nem tudják. Szükségük van, szükségünk Jézusra! Mindenkinek szüksége van rá! Nekünk missziósoknak, küldötteknek az a feladatuk, hogy ráébresszünk erre. Nem árnyalni, szépen körbeírni, utalgatni kell, hanem konkrétan, egyenesen, érthetően erről beszélni. És ami mégfontosabb, úgy élni hitelesen, hogy kérdezzenek, érdeklődjenek: Honnan van erőd? Hogyan tudtál ilyen szituációban is ilyen nyugodt maradni? Hogyan bírtad ki, hogy ne üss vissza? Hogy tudsz most is mosolyogni? Honnan van békességed? Istentől! Gyere, megmutatom! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka