Hatalmas nagy legyintés van előttem. A bölcsekről beszéltem egy bölcs, de most már beteg embernek, amikor vittem neki a betegek úrvacsoráját: hol van már az én bölcsességem? Hol van az már? – mondogatta egy jó nagyot legyintve. Sokan a jövő felé is ilyen kézmozdulattal tekintenek és elfelejtenek reménykedni.
Mi a remény? Bizakodás a jövőben és annak beteljesedésében, ami kívánunk, biztató kilátás. A remény ellentétje a félelem. Míg a remény szabaddá tesz, a félelem börtönbe csuk, feszültté, depresszióssá változtat.
Mi az akadálya a reménységnek? Éppen a félelem, ami rettegés a csalódástól. Nincs élet csalódások nélkül. Akármit is vettünk gyermekeinek karácsonyra, vagyis akármit is hozott a Jézuska, vagy az angyalka (kinek ki), már van bennük csalódás: mást vártak. Aztán jönnek a kamaszkori csalódások és felnőttkoriak… Az élet továbbra is fog „nem”-eket hozni számukra, a kérdés csupán az, hogyan fogják kezelni. Emiatt ne alakuljon ki bennük, bennünk az a hamis biztonság és belső törvényszerűség, mely azt mondatja: én a rosszra készülök fel, nehogy csalódjak. Ez buta, önpusztító gondolkodásmód, mely a csalódásokra épít. Mit tanultunk otthon, mit tanítunk otthon ezzel kapcsolatban? Milyen szavak hangzanak el? Áh mindegy, hagyjuk, nem érdekes, úgysem fog sikerülni… és folytathatnánk. Magyar családokban gyakran hangzik el ilyen, míg Amerikában szinte minden gyermek úgy nő fel, hogy még akár elnök is lehet. Mit sugárzunk még, ami akadálya a reménységnek? A reménység tanítható.
Hogyan reménykedjünk? – ha már meg akarjuk tanulni. Legyen bátor hitvallásunk a reménység, mert az nem szégyenit meg (Róma 5,5a). El kell tudni gyászolni a sebeinket, a csalódásainkat. Ki kell tudni beszéni! Ki! Nem pedig be! Panaszkodjunk, de ne rinyáljunk! Forduljunk bátran Istenhez és szeretteinkhez panaszainkkal, de igyekezzünk el is elengedni azokat. Nem leszel hős, ha a sok problémádat állandóan említed. Ugyanakkor jó józanésszel mérlegelni az úton: hogyan érdemes azt megtenni reménykedve, vagy remény nélkül? Döntsd el!
A remény viszonyulás az élethez, nem pedig jóslat! – ezért butaság a rosszra felkészülni. Ez folyamat, ami az addig vezető utat teszi szebbé, elviselhetőbbé. Gyakorolni kell! – olyan, mint az izomzat. Jó edzést! A reménység görcsoldó, kreatívabbá tesz és a legjobb antidepresszáns. Aktivizál, nem pedig filozofál. A reménység egyszerre vár és cselekszik. Meglátja a téli tájban a tavaszt, a meddőségben a gyermeket, a rossz leletekben a gyógyulást, az üres bukszában a kifizetett számlát, a magányban a társat, a válásban az új kezdetet, a fáradtságban az erőt, a legküzdhetetlenben a győzelmet, az emberben az Istent.
Sokszor ködös úton megyünk. Mit nem szabad tenni a sofőrnek a ködös úton? Nem szabad félreállni, mert nem tudjuk, hogy hol van félre, vagyis a széle. És nem szabad megállni. Egy humorista mondta, hogy egyszer úgy oldotta meg a ködös úton való közlekedést, hogy besorolt szorosan valakinek a háta mögé. Aztán ez, akit követett, megállt és hátra szólt, hogy tolasson hátrébb, mert szeretné bezárni a garázs ajtaját. Ha ennyire szorosan fogjuk követni a ködös úton is Krisztus, Ő nem fog hátráltatni minket, nem fog elutasítani és a Mennyország ajtaját sem fogja előttünk becsukni. Addig is jó utat! Reményteljeset!