Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / LASSÍTANI KELLENE!

LASSÍTANI KELLENE!

„Az Úr Isten sem tudná elsüllyeszteni…”

Steward Collett neve bizonyára ismeretlenül cseng mindannyiunk számára. Ahhoz, hogy megtudjuk, kicsoda is volt ez az úriember, az időben kell képzeletben visszautaznunk. 1912. április 10-én déli 12.00 órakor az 50 000 lóerős és 46 328 tonna összsúlyú White Start Line Titanic nevű óceánjáró 2207 főnyi utassal a fedélzetén kifutott a southamptoni kikötőből. A New Yorkba tartó hajó felavató útjának ötödik éjszakája volt, amikor a csipős hidegben, a csillagos vasárnap éjszakán, pontosan 23.40-kor jéghegynek ütközött. Néhány másodperccel a szerencsétlenség előtt Freedrich Fleet, az árbóckosárban ülő őrszem háromszor megkongatta az árbóckosár harangját, jeget jelezve, bal kezével pedig már fel is ragadta a telefont, és a parancsnoki hidat hívta. Az ütközés és a hajó elsüllyedése között két óra és negyven perc telt el (23.40–02.20), és kezdetben az utasok viccelődtek és játszottak a fedélzetre hulló jégdarabokkal, hiszen nem gondoltak arra, hogy az halálos sebet ütött a hajón. Sőt, amikor Mrs. Albert Caldwell a beszálláskor, Southamptonban a személypoggyász berakodását nézte, megkérdezte az egyik hordárt: „Igaz-e, hogy ezt a hajót nem lehet elsüllyeszteni?” „Igaz, asszonyom” — felelt az úriember, „ezt a hajót az Úr Isten sem tudja elsüllyeszteni”. (Walter Lord: A Titanic pusztulása)

És lassan megérkezünk Steward Colletthez és önmagunkhoz. Az említett úriember a Titanic másodosztályú fedélzetén utazó fiatal teológiai hallgató volt, aki a süllyedéskor a Bibliáját vette magához kabinjában. Az utasok közül volt, aki aranyóráját, mások gyémántgyűrűjüket, zafírnyakláncot, és volt, aki könyveket vagy revolvert tett a zsebébe. A süllyedés és a veszteség közepette a mi teológiai hallgatónk tehát a Szentírással távozott az ismeretlen és fagyos éjszakába. Azon az éjjelen valami olyan történt, ami elképzelhetetlen volt az akkori társadalom számára. 2020-ban hasonló érzés jár át bennünket is: nem hittük volna, hogy lesz olyan vasárnap, amikor elmaradnak az istentiszteletek a templomainkban. Nem hittük volna, hogy — legábbis egy időre — „elsüllyednek” személyes kapcsolataink, megszokott istentiszteleteink, biblia- és vallásóráink, családlátogatásaink és más egyházi alkalmaink. Nem hittük, hogy ilyen hamar megváltozik a megszokott életterünk. Ebben a krízishelyzetben természetes, hogy az ember megoldási stratégiákat keres. Vannak, akik lisztet, WC-papírt vagy élesztőt visznek legszívesebben magukkal az előttünk álló ismeretlen útra, s vannak, akik elsősorban a Bibliát nyitják ki, és Jóbbal együtt próbálják elmondani: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (Jób 2, 10)

A Brit Kereskedelmi Kamara szerint mindössze 705-en élték túl az elsüllyeszthetetlennek vélt óceánjáró katasztrófáját. A mi teológusunk neve is ott szerepel a túlélők listáján. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen vallású volt az illető, de nem is ez a fontos. Azt viszont tudjuk, hogy a mentőcsónakokban közösen imádkozták az emberek a Miatyánkot, és az utasok megmentésére érkező Carpathia fedélzetén Anderson atya istentiszteletet tartott a túlélőknek: hálaadó istentiszteletet volt ez, ugyanakkor rekviem is a halottakért. A gyógyulás pedig itt kezdődött el: imádsággal, sírással, gyásszal és közösséggel — Isten szavával. A döntésre sarkalló krízisnek mindig két arca van (mint a római mitológiából ismert Janusnak), ahol szétválnak és eldőlnek a dolgok: élet vagy halál, győzelem vagy elbukás, és amely veszélyeztetheti a fejlődést, de ugyanakkor annak feltétele is.

Többen megkérdezték tőlem, hogy van-e pozitív hozadéka és haszna a jelenlegi állapotnak. Más megfogalmazásban: lehet-e a veszteségünkből nyereség? Szerintem több is, azonban csak egyet említek az óceánjáró hajó analógiával. A társadalmat szimbolizáló Titanic (első-, másod-, és harmadosztályú utasok; szegények és dúsgazdagok) süllyedésének oka elsősorban nem a jéghegy volt, hanem a SEBESSÉG. Azon a napon ugyanis hat jégjelentés érkezett más hajókról, viszont azokat figyelmen kívül hagyták, és a hajó utazási sebességét nem csökkentették. Joseph Bruce Ismay, a hajón utazó és azt tervező kényszeresen szerette volna bizonyítani, hogy az óceánjáró nemcsak hatalmas, de gyors is, és rekordidő alatt érkezik meg a célállomáshoz. Több társadalomkutató, pszichológus és segítő régóta megkondították a vészharangot és figyelmeztették társadalmunkat: LASSÍTANI KELLENE! Ismerős Charlie Chaplin 1936-ban készült filmje, a Modern idők, amely a termelés és profit világában nem engedi pihenni a dolgozó gyárimunkást? Emellett egy nemrég (2015) készült dokumentumfilm megtekintését is ajánlok a tisztelt olvasónak, melynek címe: Sürgősen lassítsunk! A készítők felhívják a figyelmünket arra, hogy a természet ritmusától elszakadt emberre és közösségre bomlasztó hatással van a felgyorsult, időhiányban szenvedő világ. A járvány idején tehát megtanulhatunk többek között lassítani is…

Elképzelhetőnek tartom, hogy egy időre „le fog állni a világ”, ahogyan ezt Barabási Albert László Bostonban élő hálózatkutató is megírta korábban. Sőt, azt is lehetségesnek tartom, hogy sok minden „elsüllyed”, átértékelődik és elvész ezekben a hetekben. Legyen iránytűnk ezekben a hetekben Jézusnak a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése, amelynek egyik fontos gondolata, hogy Isten imádásában nem a hely a legfontosabb, hanem a lelkület: „De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát” (Jn 4, 24).

Ezekben a hetekben megkérjük a híveket, tartsanak otthoni könyörgéseket és imádságokat. Kérjük a lelkészeket, hogy különböző virtuális felületeken lássák el őket segítő anyagokkal. Az Úr legyen mindnyájunk őriző pásztora!

Király Lajos esperes

Szóljon hozzá