„Az Úr Isten sem tudná elsüllyeszteni…”
Steward Collett neve bizonyára ismeretlenül cseng mindannyiunk számára. Ahhoz, hogy megtudjuk, kicsoda is volt ez az úriember, az időben kell képzeletben visszautaznunk. 1912. április 10-én déli 12.00 órakor az 50 000 lóerős és 46 328 tonna összsúlyú White Start Line Titanic nevű óceánjáró 2207 főnyi utassal a fedélzetén kifutott a southamptoni kikötőből. A New Yorkba tartó hajó felavató útjának ötödik éjszakája volt, amikor a csipős hidegben, a csillagos vasárnap éjszakán, pontosan 23.40-kor jéghegynek ütközött. Néhány másodperccel a szerencsétlenség előtt Freedrich Fleet, az árbóckosárban ülő őrszem háromszor megkongatta az árbóckosár harangját, jeget jelezve, bal kezével pedig már fel is ragadta a telefont, és a parancsnoki hidat hívta. Az ütközés és a hajó elsüllyedése között két óra és negyven perc telt el (23.40–02.20), és kezdetben az utasok viccelődtek és játszottak a fedélzetre hulló jégdarabokkal, hiszen nem gondoltak arra, hogy az halálos sebet ütött a hajón. Sőt, amikor Mrs. Albert Caldwell a beszálláskor, Southamptonban a személypoggyász berakodását nézte, megkérdezte az egyik hordárt: „Igaz-e, hogy ezt a hajót nem lehet elsüllyeszteni?” „Igaz, asszonyom” — felelt az úriember, „ezt a hajót az Úr Isten sem tudja elsüllyeszteni”. (Walter Lord: A Titanic pusztulása)
És lassan megérkezünk Steward Colletthez és önmagunkhoz. Az említett úriember a Titanic másodosztályú fedélzetén utazó fiatal teológiai hallgató volt, aki a süllyedéskor a Bibliáját vette magához kabinjában. Az utasok közül volt, aki aranyóráját, mások gyémántgyűrűjüket, zafírnyakláncot, és volt, aki könyveket vagy revolvert tett a zsebébe. A süllyedés és a veszteség közepette a mi teológiai hallgatónk tehát a Szentírással távozott az ismeretlen és fagyos éjszakába. Azon az éjjelen valami olyan történt, ami elképzelhetetlen volt az akkori társadalom számára. 2020-ban hasonló érzés jár át bennünket is: nem hittük volna, hogy lesz olyan vasárnap, amikor elmaradnak az istentiszteletek a templomainkban. Nem hittük volna, hogy — legábbis egy időre — „elsüllyednek” személyes kapcsolataink, megszokott istentiszteleteink, biblia- és vallásóráink, családlátogatásaink és más egyházi alkalmaink. Nem hittük, hogy ilyen hamar megváltozik a megszokott életterünk. Ebben a krízishelyzetben természetes, hogy az ember megoldási stratégiákat keres. Vannak, akik lisztet, WC-papírt vagy élesztőt visznek legszívesebben magukkal az előttünk álló ismeretlen útra, s vannak, akik elsősorban a Bibliát nyitják ki, és Jóbbal együtt próbálják elmondani: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (Jób 2, 10)
A Brit Kereskedelmi Kamara szerint mindössze 705-en élték túl az elsüllyeszthetetlennek vélt óceánjáró katasztrófáját. A mi teológusunk neve is ott szerepel a túlélők listáján. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen vallású volt az illető, de nem is ez a fontos. Azt viszont tudjuk, hogy a mentőcsónakokban közösen imádkozták az emberek a Miatyánkot, és az utasok megmentésére érkező Carpathia fedélzetén Anderson atya istentiszteletet tartott a túlélőknek: hálaadó istentiszteletet volt ez, ugyanakkor rekviem is a halottakért. A gyógyulás pedig itt kezdődött el: imádsággal, sírással, gyásszal és közösséggel — Isten szavával. A döntésre sarkalló krízisnek mindig két arca van (mint a római mitológiából ismert Janusnak), ahol szétválnak és eldőlnek a dolgok: élet vagy halál, győzelem vagy elbukás, és amely veszélyeztetheti a fejlődést, de ugyanakkor annak feltétele is.
Többen megkérdezték tőlem, hogy van-e pozitív hozadéka és haszna a jelenlegi állapotnak. Más megfogalmazásban: lehet-e a veszteségünkből nyereség? Szerintem több is, azonban csak egyet említek az óceánjáró hajó analógiával. A társadalmat szimbolizáló Titanic (első-, másod-, és harmadosztályú utasok; szegények és dúsgazdagok) süllyedésének oka elsősorban nem a jéghegy volt, hanem a SEBESSÉG. Azon a napon ugyanis hat jégjelentés érkezett más hajókról, viszont azokat figyelmen kívül hagyták, és a hajó utazási sebességét nem csökkentették. Joseph Bruce Ismay, a hajón utazó és azt tervező kényszeresen szerette volna bizonyítani, hogy az óceánjáró nemcsak hatalmas, de gyors is, és rekordidő alatt érkezik meg a célállomáshoz. Több társadalomkutató, pszichológus és segítő régóta megkondították a vészharangot és figyelmeztették társadalmunkat: LASSÍTANI KELLENE! Ismerős Charlie Chaplin 1936-ban készült filmje, a Modern idők, amely a termelés és profit világában nem engedi pihenni a dolgozó gyárimunkást? Emellett egy nemrég (2015) készült dokumentumfilm megtekintését is ajánlok a tisztelt olvasónak, melynek címe: Sürgősen lassítsunk! A készítők felhívják a figyelmünket arra, hogy a természet ritmusától elszakadt emberre és közösségre bomlasztó hatással van a felgyorsult, időhiányban szenvedő világ. A járvány idején tehát megtanulhatunk többek között lassítani is…
Elképzelhetőnek tartom, hogy egy időre „le fog állni a világ”, ahogyan ezt Barabási Albert László Bostonban élő hálózatkutató is megírta korábban. Sőt, azt is lehetségesnek tartom, hogy sok minden „elsüllyed”, átértékelődik és elvész ezekben a hetekben. Legyen iránytűnk ezekben a hetekben Jézusnak a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése, amelynek egyik fontos gondolata, hogy Isten imádásában nem a hely a legfontosabb, hanem a lelkület: „De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát” (Jn 4, 24).
Ezekben a hetekben megkérjük a híveket, tartsanak otthoni könyörgéseket és imádságokat. Kérjük a lelkészeket, hogy különböző virtuális felületeken lássák el őket segítő anyagokkal. Az Úr legyen mindnyájunk őriző pásztora!
Király Lajos esperes
