„Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja…?” – (Lukács 10,36)
A mai Burkina Fasoban, a nyugat afrikai Száhel-övezetben, ahol az idei imaheti programot összeállították, nem éppen az öröm és békesség jellemzi az ott élők hétköznapjait. Burkina Fasoban ugyanis, jelenleg súlyos biztonsági válság van, mely minden vallási közösségre kihat. Vallási megoszlás szerint 64% muszlim, 26% keresztyén. A társadalmi összetartás drámai hanyatlásnak indult. A terrorizmus, bűnözés és emberkereskedelem gyakori jelenséggé vált. A fegyveres támadásoknak kifejezetten célpontjai a keresztyén egyházak. Lelkészeket, katekétákat gyilkoltak meg istentisztelet alatt, az elraboltak sorsát pedig homály fedi. A terrortámadások miatt északon, északnyugaton nem tartanak nyilvános istentiszteletet. Ahol még tartható istentisztelet, ott rendőri védelmet biztosítanak.
A nyugat afrikai Száhel övezetben nagy kérdés, hogy ki a felebarát? Kiben bízhatnak? Kire számíthatnak? Mi viszonylag békességben, nyugalomban élhetjük mindennapjainkat. A tolerancia jegyében azt hangoztatjuk, hogy mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen, mindenkit úgy kell szeretni, amilyen. S mégsem tudjuk valóságosan megélni a Krisztusi parancsot: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Erre csak akkor leszünk képesek, akkor tudunk felebarátok lenni, ha a kiindulópontunk Jézus Krisztus, ha Őt megismertük és elfogadtuk életünk Urának.
Aki megkapta már azt a mérhetetlen kincset Jézus Krisztustól, amit az új élet, a bűnbocsánat, az örök élet jelent, annak tele a szíve örömmel, minden külső körülmény ellenére. Aki tudja, hogy milyen sokat kapott az Úr Jézus Krisztustól, az próbál hálás lenni úgy, hogy akinek csak lehet, adja azt, amire az illetőnek szüksége van. Nem lehet a világ összes nyomorúságát megoldani, de nem is kell. Akit elénk tesz Isten, azon kell segíteni.
Az tud lehajolni, aki tudja, hogy adósává lett Istennek, és így néz mindenkire. Nem várom, hogy előre köszönjön, nem tőle várok segítséget, hanem ha adhatok, akkor én adok, szívesen segítséget. S ha néha én is kapok valamit, az külön ajándék. Annak nagyon örülök, de én már megkaptam a legtöbbet. Minden újjászületett Jézus Krisztusban igazán hívő ember számára ez magától értetődik.
Mennyire másként tudnánk körülnézni gyülekezetben, otthon is, ha nem az elvárásaink, az igényeink diktálnák az indulatainkat, hanem ez a mélységes csöndes tudat: én tartozom. Tartozom azzal az Istennek, hogy szeretem a felebarátot, tartozom azzal, hogy segítek a felebaráton.
Le tudsz térdelni az Úr előtt? Látod már milyen sokat köszönhetsz neki? Látod már milyen sokkal tartozol Neki? Ha igen, akkor igazán, teljes készséggel le tudsz térdelni a sebesült felebarát mellé, akkor meglátod, kinek lehetsz te a felebarátja.
Kérjük Istent, hogy hatalmasan erősödjék meg bennünk az az indulat, ami Krisztusban is megvolt, és fokozatosan megismerjük, milyen nagy az Ő szeretete. És akin ez a szeretet árad át, az a legnehezebb körülmények között is, megromlott közösségekben is, boldog lesz, sőt felebaráttá, áldássá tud lenni mások számára. Ámen!
Maior Ildikó,
Szatmár Szamos-negyed