,,Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért, ahol az ember volt és meglátta, megesett a szíve rajta. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, bekötözte azokat..” – (Lukács 10,33 – 34a)
Mai napra kijelölt imádság így hangzik: Urunk, segíts, hogy meglássuk a sebeket és reménységet találjunk. Gyakran fordulunk olyan elvárással embertársaink felé, akár kimondatlanul is, hogy vegyenek már bennünket észre. De vajon, mi észrevesszük hogy vannak olyan emberek, akiket ránk bízott az Isten? Akiknek útját a miénkkel keresztezte azért, hogy irgalmasságot gyakoroljunk rajta? Az ember egyik alapszükséglete az érzés, hogy szükség van rá. Vajon mi tudunk adni, meglátni a másik sebét és segíteni vagy csak azt várjuk el, hogy kapjunk?
Segítségnyújtás úgy kezdődik, hogy odalépünk. Mikor mi is elindulunk egy hosszabb útra, vagy akár rövidebbre, akkor előre eltervezzük milyen is lesz az út: hol lesz megálló, mennyivel kell hamarabb indulni, hogy a be nem tervezett váratlanok folytán is sikerüljön időben odaérni. Ebben a történetben azt látjuk, hogy a samaritánusnak félbe kell szakítania az útját. Talán nem is tűnik olyan hatalmas tettnek, de gondoljunk bele, hányszor rohanunk el mi is egymás mellett. 21.századi ember visszatérő mondatai közé tartozik: Nincs időm. Jól mutatja ezt a következő történet is: Egyik lelkész ment prédikálni az irgalmas samaritánus történetéről, amikor is meg kellett állni a benzinkútnál. Odajön egy hajléktalan és kérte tőle, hogy vásároljon csokis kekszet. Mi volt az első gondolata: nincs időm, oda kell érnem időben, szolgálni megyek, szent ügyben sietek. Azonban mielőtt elrohant volna az is eszébe ötlött, hogy prédikáljon ő arról, hogy segítsünk, ha épp ő az, aki előtte nem tette meg. Bement és megvásárolta a csokis kekszet.
Óránkra nézve és az idő szorításában élve, megsajnáljuk a másik szükségben lévő embert. Elszomorodunk, elmormoljuk magunkban sajnálkozó gondolataink, és aztán tovább megyünk. Minthogyha ezzel meg lenne oldva minden. Pedig éppen csak saját lelkiismeretünket nyugtattuk meg.
Ez a samaritánus odament, lehajolt hozzá. Nem okoskodott, nem sajnálkozott, nem ítélkezett, nem morális értekezéseket tartott, hogy ,,Kellett neki erre jönni” , ,,Megérdemelte”, nem a közbiztonságot szidta, nem felelősöket keresett, nem azt kérdezte, hogy miért nem állt meg más, hanem megmozdult a szíve és a keze. Ott van ebben a cselekedetében az áldozathozatal. A lemondás a kényelemről, mert a másiknak szüksége van rám. Mert van, hogy a holnap már késő. Ebben a történetben is, hiszen félholtról van szó. Semmi sem születik ezen a földön, ami nem lemondásból lett.
Olajat és bort öntött sebeire. Bort a fertőtlenítés céljából használta, az olaj pedig a sebek behegedésének folyamatát segíti elő. Ezek a termékek a bibliai korban luxuscikknek számítanak. Ez felhívja a figyelmünket az irgalmas samaritánus azon cselekedetére, hogy nem a feleslegéből adott. Milyen könnyű úgy segíteni, amikor azt adom, amire nekem már nincs szükségem. A bort vagy az olajat lehet ajándéknak szánta akihez ment, vagy lehet el akarta adni. Olyan egyszerű azt nézni, hogy jaj nekem is elfogy, pedig az isteni matematika épp a megsokasodásról szól, az Úr meggazdagít.
Könnyű irgalmas lenni?
Igen, könnyű akkor, amikor más lát. Amikor a dicsérő szavak motiválnak. Nem könnyű irgalmas lenni, amikor nem látják. Mert nem a külső, hanem a belsőnk motivál. Egyik lelkész mondta: Az irgalmasság célja vízszintes, de oka függőleges. Azért tudok adni, mert én magam is kaptam Istentől. Ez a samaritánus egyedül volt, senki nem látta az úton, sőt a vendégfogadósnál sem hagyja ott a névjegykártyáját, hogy majd ide kérem a hála köszönetet, esetleg valami ajándékot a segítségért. Irgalmasok Isten segítségével lehetünk, amikor megértettük mi is kaptunk, és azt továbbadjuk.
Biztasson irgalmasságra az Ige a Példabeszédek 22,9-ből: ,,Az irgalmas szemű ember áldásban részesül, mert adott kenyeréből a szegénynek”. Ámen!
Kocsis Leila segédlelkipásztor,
Szatmár-Szigetlanka