Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Gyógyítsd be sebeit (száz év gyötrelmében elevenedő remény)

Gyógyítsd be sebeit (száz év gyötrelmében elevenedő remény)

„Ó, Isten! Elvetettél, szétszórtál bennünket! Megharagudtál ránk, állíts helyre minket! Megrendítetted, megrepesztetted a földet. Gyógyítsd be sebeit… Segítsen jobbod, és hallgass meg minket, hogy megmenekülhessenek kedveltjeid!” (Zsolt. 60,3-7)

Szeretett Testvéreim!

Száz év árvaságában hasonló a mi nemzetünk élő lelkiismeretének vallomása a Dávidéhoz, aki uralkodásának kezdetén imádkozik a következő időszak átkot felcserélő áldásaiért. Térdre ereszkedő imádsággal könyörög Istenhez népét egyelőre elkerülő boldogságért, amely Saul és saulkodó elöljárók nemzetáruló bűnei nyomán teljesen elérhetetlennek tűnt. A nemzet kebelén ejtett testvéri sebek véreztették el az önrendelkezés állapotát, majd az önállósodás álmát, és az ellenállás halálra ítélt erőit. Ezek után hitvány hatalmak gyilkos szándékkal csonkoltak, és ültek tort máig látható – arcukra merevedett- kárörömű vigyorral.

Elvetettél, szétszórtál bennünket! Dávid imádságának helyzetrajza bűnbánattal teli vallomás. A tagadhatatlan valóság diagnózisa, mások helyett is töredelemmel teljes számadás a megérdemelt bűnhődés fájdalmai között. A tehetetlen ember egyetlen még őszintének megmaradt ösztönszerű mozdulatával odafordul Istenhez, és helyes tényfeltárással rögzíti a szomorú állapotot. Nemzetek cselédei lettünk. Saját kezünkkel bántottuk magunkat, és kedvet kaptak fattyú-népek szembeszállni velünk. Pulya-hatalmacskák darabolták Tiszántúlt, hogy osztozzanak, mint Krisztus ruháin, és roncsolják földünket, s tegyék kizsákmányolható tartományokká. Tépték Dunamelléket északon és délen, vagy Dunántúlt, hogy Felvidék és Délvidék idegen kezek között sínylődjön. Szétszórták országunkat és mi szóródtunk tovább, hogy ma már ne legyen egyetlen ország se a világon, ahová ne kergette volna valamely atyánkfiát az üldöztetett magyarok mérhetetlen titkon emésztő bánata.

Megharagudtál és haragudtunk magunkra. Kevés olyan népet lehet találni a földön, amely annyira lelkesen tud haragudni önmagára huzamosan és egyre fokozott lendülettel. Az önemésztő, önsanyargató és önfeladó személyiség előfordulása soraink között döbbenetesen visz a világélvonalba bennünket. Sorsrontásunk okait vizsgálva illő immár biblikus elemekre is odafigyelnünk. Szeretjük-e egymást és önmagunkat, avagy féltjük-e önmagunkat és egymást, amint azt a dekalógus évezredes figyelmeztetése is tanítja. Egymás terhének hordozásában észleljük-e a másik terhének a nagyságát, avagy a magunk páratlanul óriásnak hitt terhével vagyunk elfoglalva elvakulásig. Hol van a második mérföld vállalása, amikor az elsőn is elfáradtunk, és mert szégyelltük, azzal lepleztük, hogy iszapban birkózva sárral csaptuk arcul sorstársunkat és könnyes szemünkbe homokot szórtak és tehetetlenekként szenvedtük el, ha elvakítottak. A száz év zajos magányban telt el. Mások győzelmüket ünnepelik folyamatosan, hangosan és tartalmatlanul, mi egyedül gyászolva és közösségünk nyomokban megmaradt erőit alábecsülve. Mások zajosan hangolták át az igazságot, mi magányosan szenvedtük el, ha a szót kimondás előtt megfojtották. Élni hagytak mindent, ami ölte a magyart. Élt a halált osztó kéz csókolgatása, élt a halálos ítélet szerzőinek dicsőítése, éltek a hazugság mondatai Istennek dedikált kiadványok oldalain. Élt a halál.

Állíts helyre minket! Isten titokzatos csodája lehet egyedül az, ami a siralomvölgy száz éves kóros korszakán áthozott minket. Elhallgattatott szenteket állítottak félre, álszenteket erőltettek reánk. Üldözők mellett mégsem halkult el a könyörgés szava:”állíts helyre minket!” Az imádság így hallatszott Királyhágón, Kárpátalján, Felvidéken, Őrvidéken, Délvidéken és Erdélyben. Ezen fohász rengeteg tragédiának lett az alapja, mert nem volt megállása annak, aki cselekedeteibe forgatta az Úr elé vitt kérést. Így lettek a 20. század magyar vértanúi a komolyan vett imádság áldozatai. Voltak vagyonvesztők, földönfutók, kiutasítottak, mint ahogy a persona non grata manapság is létező állapot. Nem lehet, nem szabad pillanatnyi sikernek tekinthető élmény hatására, akár szekundumnyi időre is abba hagyni az alázatos könyörgést, amelyre ráfogják némelyek, hogy késedelmes. Mások hitetlenül belefáradva, némelyeket zavarba hozva, le is mondanak a Krisztust követő közösségi összetartásról, pedig egyetlen erőforrás ez maradt, és benne Isten, Aki helyre állíthat minket!

Hajlamosak vagyunk a teljes elkeseredésre. Száz esztendő történelme erre is ad bőven bizonyítékot. Veszteségeink és elmaradt nyereségeink minden panaszunkat igazolják. Ezek ellenére fel kell emelnünk fejünket, ki kell emelkednünk emésztőgödrünkből. Mégsem fattyú-népségek korcs fejedelmei fogják sorsunkat véglegesen meghatározni, akkor sem évszázada hóhérok hatalmával rendelkeztek. Ha Isten az, aki megrendítette és megrepesztette a földet, akkor nekünk Vele van mindenek előtt elrendezni valónk. El kell ismernünk, hogy a magyar ember nem mindig tisztelte Teremtőjét, és ma is rengeteg a tartozásunk. Önsanyargatásunk mellett az önfejűségünk nagyobb, még annyit sem tudunk észrevenni, hogy Mindenhatónk nem elvette a földünket, hanem megrendítette és megrepesztette. Elvehette volna, de „csak” megrendítette az Istenét és eszét elveszített ember életterét, és megrepesztette a hazug fundamentumot.

A kegyelem és irgalom páratlan ajándéka, hogy súlyos vétkeink, tagadásaink, rágalmaink és mulasztásaink özöne ellenére, ma megint szívünkön és ajkunkon lehet az imádság: „Gyógyítsd be sebeit…” A magyar lélek sebeit visszük az áldott orvos elé. Az egészséges lelkű ember tud jövőképet kérni és létrehozni. Az ilyen ember megbékél önmagával és környezetével, anélkül, hogy újabb sebeket osszon, és azzal, hogy hamis kompromisszumok nélkül boldoguljon és boldogítson. Ott, ahol a halál él, nincs szeretet, és nem lehet jövő. Pedig a jövő az, ahol szeretnek és szerethetek. Mi ezt az igazságot nehezen fogjuk megértetni atyafiainkkal, más vérágon lévő testvéreinkkel. Viszont megtanít minket és mindenkit az, Aki „Jobbjával” támogatja megmenekülésünket!

Krisztus Jézus gondjaiba ajánljuk Magyarország sorsát, kérjük jövőjét. Imádkozunk az Anyaországtól elszakított egyháztestekért, magunkért és a velünk hasonlókért. Igazságért fohászkodunk és minden ember lehető legjobb életéért! Kérjük a következő száz évet – sátáni erők nélkül- Isten közelében való közösséggel, a jóakaratú emberekkel békességben!

Nagyvárad, 2020. adventjében

A békesség kötelékében!

Csűry István

Szóljon hozzá