A magyar nyelv találékonysága, kifejezőereje közmondásokba, szólásmondásokba sűrítette a kenyérrel kapcsolatos tapasztalatait is. Néhány ilyen megállapítás szolgálja alábbiakban az igei üzenetet.
“Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is. Mert a ki vet az õ testének, a testbõl arat veszedelmet; a ki pedig vet a léleknek, a lélekbõl arat örök életet. A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” (Galata 6,7-9)
Kenyérkereset
Alapvetően fontos, egzisztenciális kérdés volt és marad a mindennapi betévő falat. A „panem et circenses” nérói megfogalmazás is a kenyeret teszi az első helyre, tudva azt, hogy csak tele hassal lehet a „cirkuszt” élvezni. Mutatis mutandis ma is ugyanaz történik csak más „stádiumban”.
Sok egyéb meghatározás mellett a magyar ember megélhetését a „kenyérkereset” szó fejezi ki legszebben.
Az újszövetségi textusban benne van a munkafolyamat. Vetés és aratás. Ameddig „kenyérbe esik” az ember sok munkát kell elvégezzen. Ez az alap-vetés (tanulás, felkészülés, ismeretszerzés, gyakorlat, stb.) Az is fontos, hogy mit látunk az előttünk járóktól, mit adnak nekünk át? Vagyis mit vettünk?
A eredmény attól függ amit az ember vet. Mit vet(t)ünk? Összefügg a vetés és az aratás: a testi vetés veszedelmet arat, a lelki vetés örökéletet. Minden tettünknek van tehát valamilyen következménye. (pld. „Aki szelet vet, vihart arat…”)
A kenyérkereset ma is egzisztenciális kérdés. Ha csak a testiekre, a földiekre néz, az önmagában veszedelmes. A lelki magvetés termi meg az örökélet gyümölcseit.
A jó vetés a a textus szerint a jótétemény. Isten legjobb téteménye az Ige testté létele, az, hogy Jézust „bevetette” ebbe a világba, aki az örökélet első zsengéje lett. Ő azt mondta, hogy Ő az életnek kenyere. Aki tehát jó kenyrékereső akar lenni, az keresse Jézust és kövesse őt. Akkor lehet ő maga is olyan mások számára „mint egy falat kenyér.”
“És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala. Mindnyájan pedig, a kik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala; És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala. És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel. Dícsérve az Istent, és az egész nép elõtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülõkkel.” (Ap.csel. 2,42-47)
Egy kenyéren élni
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve e néhány versben bemutatja azt, hogy hogyan éltek az első keresztyén gyülekezetekben. Az igehallgatás és magyarázás, a közösség megélése, az imádság között ott találjuk a kenyér közös elfogyasztását is.
Ez a közös étkezés emlékeztette őket arra amit a Mester cselekedett. Élték a parancsot: -ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.- vagyis úrvacsoráztak. Amikor kenyeret vettek a kezükbe, Jézusra emlékeztek. Kérdés: milyen a mi Jézusra való emlékezésünk az évi 6-7 úrvacsorázáson kivül? Mondjuk-e naponkét többször is: -Jövel Urunk légy vendégünk…? Jézus nem csak a hivatalos templomi úrvacsorákon van ott, velünk van minden napon, hogy megszenteljen. Mennyire vesszük komolyan azt, hogy „házanként” is megtörték a kenyeret és hálát adtak a mindennapi kenyérért?
Az egy kenyéren élés központi üzenete a közösség. Ahogyan az egy kenyér sokfelé osztva is táplál, ahogy az elosztás az éppen aktuális szükszég szerint történt, példája annak ahogyan a keresztyén gyülekezetek éltek. Ma mintha inkább a szorzás menne jobban mint az osztás…
Milyen gyakorlati haszon származott az „egy kenyéren élés”-ből? Egyfelől: kedvességet találtak az egész nép előtt, vagyis a „népnek” tetszett az ahogyan a keresztyének éltek, vonzó lett az életfolytatásuk. Ebből következik a második haszon: a gyülekezet naponként szaporodott.
Megfordítható tehát a számtani művelet: Az osztás következtében szorzódtak, vagyis szaporodtak. Ahogyan a sejtek is, a gyülekezetek is osztódással szaporodnak. Minél többet adnak másoknak (az egy kenyér falatjai: szeretet, irgalom, vígasztalás, kedvesség, stb….) annál gazdagabbak lesznek.
Az egy kenyéren élni kérdését a Heidelbergi Káté is felteszi és meg is válaszolja: …” A kenyér amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.” (77. kérdés)
“Lótnak is pedig a ki Ábrámmal jár vala, valának juhai, ökrei és sátorai.
És nem bírá meg õket az a föld, hogy együtt lakjanak, mert sok jószáguk vala, és nem lakhatának együtt.
Versengés is támada az Ábrám barompásztorai között, és a Lót barompásztorai között; és a Kananeusok és a Perizeusok is ott laknak vala akkor azon a földön.
Monda azért Ábrám Lótnak: Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk.
Avagy nincsen-é elõtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tõlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek.
Felemelé azért Lót az õ szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bõvizû föld; mert minekelõtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Égyiptom földe.
És választá Lót magának a Jordán egész mellékét, és elköltözék Lót kelet felé: és elválának egymástól.” (1.Mózes 13,5-11.)
Kenyértörésre kerül sor
Ábrám és Lót „atyafiságos” jó kapcsolatban voltak mindaddig, amíg el nem jutnak a vagyonszerzés útján oda, hogy felvetődjék a különválásuk kérdése. Vizsgáljuk meg azt, hogy a mai „atyafiságos” vagyis családi, rokoni kapcsolatok meddig képesek az együttélésre és mi lehet az oka annak, hogy egymásnak hátat fordítanak.
Sok okot lehetne fölsorolni. Itt most az alapige mutatja meg azt, hogy egyik fő ok a gazdagság. Ameddig egymásra vannak utalva, a másikban segítőtársat, védelmet látnak. A szolidaritás működik, közös a cél, közös az út. De megnő a vagyon és már nem képesek az együttgondolkodásra, az együtt tervezésre, a békés együttélésre. Figyelmeztető az, hogy minél nagyobb kenyér kerül az asztalukra, annál jobban elidegenednek egymástól.
A környezet is közrejátszik abban, hogy Ábrám és Lót elváljanak. A pásztorok egymásnak esnek a jobb legelő miatt. Ez is befolyásolja a rokonok elválását. Akiknek a feladata az őrzés lett volna, most egymásra támadnak. És kenyértörésre kerül a sor.
Figyelemre méltó a történetben még a Kananeusok és a Perizeusok említése. Ők az idegenek, akik végignézik a családi konfliktust és talán drukkolnak is azért, hogy az elválás minél hamarabb végbemenjen. Akkor a magára maradt Ábrám és Lót könnyebb préda lehet.
Van-e ennek a történetnek mai modern változata? Hallottunk-e hasonlóról, netán át is éltünk olyan helyzetet, amikor jó egyetértés után kenyértörére kerül a sor családokon belül, rokonságban, gyülekezetben, nemzetben. S az ok a nagyobb darab kenyér volt. Amikor a környezet, a munkatársak is rásegítenek az elválásra. Amikor versengés támad testvérek és testvércégek között. Amikor a gazdaság cápái alig várják azt, hogy bekapják az egyedül maradt kishalakat.
Amikor már „nem bírja meg őket a föld” amikor már nem bírják ki egymást, akkor elválank. A kenyértörés eredménye az elválás. Tönkre megy valami, ami addig érték volt. A nagyobb vagyon nem pótolja a családot, a rokonságot, a barátságot, a hitvestársat, a szerető közösséget.
Lót, Sodoma és Gomora felé igyekszik. Az ember az Istentől való elválás után a pokol felé vette útját.
Aztán Isten is „kenyértörésre vitte a dolgot” Elküldte a Jó Pásztort, aki egy akolba és egy nyájba tereli övéit. A jó pásztort, aki életét adta az ő juhaiért. Aki az utolsó estén vette a kenyeret, hálákat adott és megtörte azt, hogy teljesen átminősöljön a kenyértörés gondolata. Ez a kenyértörés az, amelyre készülünk.
Az emmausi tanítványok a „kenyértörésről” ismerték föl Jézust. A közös úrvacsora nyújtsa számunkra is a megtört kenyérben az Istennel és a felebaráttal való békés együttélés ajándékát és minősítse át az életünket, szüljön bennünket újjá.
“A mint láták József bátyjai, hogy az õ atyjok meghalt, ezt mondják vala: Hátha gyûlölni fog minket József, és visszaadja nékünk mindazt a gonoszt, a mit rajta elkövettünk. Izenetet küldének azért Józsefhez, mondván: A te atyád megparancsolta nékünk az õ holta elõtt, mondván: Így szóljatok Józsefhez: Kérünk téged, bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét és bûnöket, mert gonoszul cselekedtek te ellened. Most azért bocsásd meg azoknak vétkét, a kik a te atyád Istenét szolgálják. József pedig sír vala, mikor ezt mondák néki. Járulának pedig õ hozzá az õ testvérei is, és leborúlának elõtte és mondának: Ímé mi a te szolgáid vagyunk. József pedig monda: Ne féljetek: avagy Isten gyanánt vagyok-é én? Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy a mint ma, hogy sok nép életét megtartsa. Most annakokáért ne féljetek: Eltartalak én titeket és a ti gyermekeiteket. És megvígasztalá õket és szívökre beszéle.” (1.Mózes 50,15-21)
Kölcsönkenyér visszajár
Ha a József helyébe képzelnénk magunkat, valószínű azon „álmodoznánk”, hogy vajon mikor jön el az idő hogy visszafizessük azt, amit velünk tettek? Mert ugye: „kölcsönkenyér visszajár”… De mennyivel lennénk különbek József testvéreinél ha így gondolkodnánk. Álomnak is rossz volna azt tervezgetni, hogy sorban megölöm vagy ha kapóra jön egy kereskedő, jó pénzen eladom a testvéreimet. Ha ezt tenném, nem látnám az Isten tervét, de végrehajtanám a gonoszét. Ahogy végrehajtották József testvérei azt.
Kapnak hét bő esztendőt a lelkiismeretük megnyugtatására. Nem futkos már elibük József fura álmaival, atyjuk sem vásárol már neki cifra ruhákat, nem bosszantja többé a kicsi a nagyokat. Egy életre elintézték a dolgot, -gondolták. Sok ember úgy képzeli, az évek majd elintézik egyik-másik kolléga, munkatárs félretolását, elgáncsolását, hátratételét vagy éppen elsikkasztását, netán el-árulását.
De jön a hét szűk esztendő. És vele együt érkezik a gonosztett böjtje is, a lelkiismeretfurdalás.
Közben József a kezdeti nehézségek után Egyiptomban a „bővölködés” idejét éli. Czafenát-Pahneákh-ként válik ismertté a „hét szűk esztendőben” mely név jelentése: élők eledele, élet kenyere, kenyérosztó.
Mi mehetett végbe a „Kenyérosztó” –ban, amikor testvéreit meglátta Egyiptomban? Eszébe jutott-e az, hogy itt az alkalom: -kölcsönkenyér visszajár… A történet bizonyos része (az elrejtett serleg, a Benjámin visszatartása) erre utal. A történet azonban másképp végződik.
Az alapige szerint Jákób, az apa halála után, József testvérei kétségbeesnek, mert félnek a bosszúállástól. Hátha József „visszaadja mindazt” amit ők ellene elkövettek. A lelkiismeretfurdalás lám sok évtized múltán is felszínre tör és nem hagyja őket nyugodni. De megfogadják atyjuk utolsó tanácsát: bűnbánatot tartanak, beismerik vétkeiket és bocsánatot kérnek Józseftől. ( a jó lelkiismeret előszobája a bűnbánat…)
József kölcsönkenyere: a megbocsátás – „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.” A Gonosz mindig rosszat gondol ellenünk de Isten azt jóra fordítja abban, aki az Életnek Kenyere – aki maga a megbocsátás.
Memphisben, a Lorainne motel bejáratánál, ahol Martin Luther Kinget meggyilkolták egy emléktáblán ez áll: „Imhol jő az álomlátó! Most hát jertek öljük meg őt (…) és meglátjuk mi lesz az ő álmaiból.” (I. Mózes 37,19-20.)
Ő mondta egyik híres beszédében: -„Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.”
Az Úr szent asztala, a bűnbánat és bűnbocsánat helye, felszabadulás a bűn rabságából, a testvériség asztala az újjászületés alkalma, Isten legnagyobb álmának a beteljesülése, ahol a Krisztus-kenyér táplál az örökéletre.
“És lõn az Úrnak beszéde õ hozzá, mondván: Keelj fel, és menj el Sareptába, a mely Sídonhoz tartozik, és légy ott; ímé megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. És felkelvén, elméne Sareptába, és mikor a város kapujához érkezett, ímé egy özvegyasszony volt ott, a ki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: Hozz, kérlek, egy kevés vizet nékem valami edényben, hogy igyam. De mikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben. Az pedig monda: Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk. Monda pedig néki Illés: Ne félj, menj el, cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból elõször egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss; Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esõt ád a földnek színére. És õ elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind õ, mind amaz, mind annak háznépe, naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, a melyet szólott Illés által.” (1 Királyok 17,8-16)
Keserű kenyeret enni
A történetben szereplők, élethelyzetükből adódóan megtapasztalták azt, hogy milyen keserűkenyéren élni. Az özvegység, az árvaság, a szegénység, az üldözöttség gyakran elkeseríti az embert.
Mi lehet a megoldás a szegény özvegyasszony, félárva fia és az Akháb-Jézabel királyi páros által üldözött Illés számára? A feladat amit Isten megláttat velük.
Az addig fiával együtt éhen halni készülő özvegy édesanya azt a feladatot kapja, hogy az Isten emberét táplálja. A mélyen elkeseredett próféta azt a feladatot kapja, hogy gondoskodjon anyáról és fiáról. Tehát kimozdítja Isten őket abból a helyzetből amibe kerültek, hogy végképp bele ne keseredjenek abba.
Isten úgy gondoskodik róluk a keserűség idején, hogy egymásra bízza őket. A feladat: gondoskodni a másikról, másokról: -vigasztalni valakit és közben én is megvigasztalódom, másokat táplálni, így én sem halok éhen, beteget ápolni, közben magam is meggyógyulok… a kegyelemből kapott vékabeli liszt és korsóbeli olaj pedig eközben naponként adatik. Isten áldását elfogadni azt jelenti: elfogadom a nekem kimért feladatot.
A zsidók a kenyér és bárány mellé keserű füveket ettek és emlékeztek az Egyiptomból való szabadulásra. A Hágádá (a szabadulás elbeszélésének forgatókönyve) ezt mondja: “a sanyarúság kenyere, amelyet őseink Egyiptom országában ettek”. A keserű füvek a Páska ünnepén emlékeztették a zsidókat a fogság „keserű kenyerére” talán azért is, hogy jó dolgukban el ne bízzák magukat de föltétlenül azért, hogy értékeljék a szabadságot.
A legnagyobb keserűség idején, amikor úgy nézett ki, hogy az utolsó falat remény is elfogyott, Jézus Krisztus önmagát kínálta föl és lett az élet kenyerévé.
A bűnbánati hét „forgatókönyve” szerint mi is ”kesergünk” bűneink miatt. Isten kimozdít bennünket is ebből a keserűségből és megmutatja a szabadulás útját. A Szabadító előttünk megy. A keserű poharat elfogadta, az édes Atya tervét teljesítette. Mert Ő a keserűből is édeset hoz elő.
“Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jõ hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye õt; mert õ maga tudta, mit akar vala cselekedni. Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset. Monda néki egy az õ tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek? Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fû vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala. A mint pedig betelének, monda az õ tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne veszszen. Összeszedék azért, és megtöltének tizenkét kosarat az öt árpa kenyérbõl való darabokkal, a melyek megmaradtak vala az evõk után. Az emberek azért látva a jelt, a melyet Jézus tõn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, a ki eljövendõ vala a világra.” (János ev. 6,5-14)
Kegyelemkenyéren élni
Az Úr tudja azt, hogy mit akar cselekedni de előbb próbára teszi a tanítványokat. Amikor próbás időket élünk és még nem látjuk a megoldást, jusson eszünkbe az, hogy a megoldás már kész, csak még mi nem látjuk azt. A megoldáshoz vezető úton hallgassunk Urunkra és cselekedjünk aképpen, amint mondja. Ahogyan a történetben a tanítványok is tették. Még akkor is ha számszerűen nagyon kevés áll a rendelkezésre a megoldáshoz –mint a történetbeli 5 árpakenyér és 2 hal az 5000 éhes férfiszájnak.
Jézus a tanítványok szemét nyitogatja ebben a történetben. A mai tanítványokét is.
Először is arra figyelmeztet, hogy a kegyelem nem feltétlenül munkálkodik kiszámíthatóan és logikusan. Ezért csoda minden kegyelemből fakadó megoldás. Már az csoda, hogy egy kis gyermek odaadja az eledelét. Valószínű az, hogy az a gyermek nem volt egyedül. Ott lehettek a szülei, a testvérei, a rokonai. A történet szerint nem zúgolódnak, nem védik az életet jelentő elemózsiát, hanem odaadják a közösség érdekében Jézusnak.
Kérdés: – hogyan reagálnánk hasonló helyzetben? Odaadnánk-e a Jézus kezébe – zúgolódás nélkül, az „egzisztenciánkat”? Vagy védenénk azt foggal-körömmel. – Gondoskodjon mindenki magáról ha már Jézust akarja követni. Esetleg kegyet gyakorolnánk és kis alamizsnát vetnénk néhány állhatatos kéregetőnek…
Túrmezei Erzsébetnek van egy verse, a címe: Kegyelemkenyér. Így indul a vers:
Ha kimondod: kegyelemkenyér,
nincstelenek ínségére gondolsz,
segítségül szeretet nélkül
odavetett ingyen falatra.
Íze keserű.
Elfogadni nehéz.
De élni kell,
hiszen a nyomorult test enni kér.
Megalázó még a neve is:
kegyelemkenyér.
A másik csoda amit a tanítványok megtapasztalnak az a kenyérszaporítás. Addig azt tapasztalták, hogy ha másnak adtak akkor nekik kevesebb maradt. Most viszont az osztás nem kevesebb hanem több. A kenyér osztódással szaporodik. (elgondolkodtató az, hogy az élet a maga sejt mivoltában is osztódással szaporodik) Hogyan is van az, hogy Jézus az életnek kenyere? Hogyan történik az, hogy a kenyér szétosztása folytán szaporodék a gyülekezetben a hívek száma. (ApCsel.2,42-47) Miért öröm az, ha sokan járulunk a “kegyelem” asztalához?
A 12 tanítvány egy-egy teli kosár maradékkal áll ott és bizonyára dereng valami abból, amit Jézus előttük, velük és bennük megcselekedett. Valami nagy szemléletváltás történhetett ott akkor abban a 12-ben. Már nem a félelem a lehetetlennek látszó feladat miatt, nem is az önzés a kevéske megtartására, még csak nem is a szánalom az éhező sokaság láttán, hanem a mélységes hála érzése uralkodott el bennük. Ők is megtapasztalták mit jelent: kegyelemkenyéren élni.
Az említett vers is hozza ezt a fordulatot:
De ez a név
egyszerre olyan drága lett nekem.
Napok óta
boldogan ismételgetem.
Titokzatos súlyát ámulva mérem.
Hisz azon élek én
esztendők óta: kegyelemkenyéren!
Naponta új erőt ad az úton.
Se megfizetni, megszolgálni,
se meghálálni nem tudom.
De ég-föld minden kincsével felér:
az élet Kenyere,
Jézus Krisztus, a Kegyelemkenyér!
Járuljunk hát a kegyelem asztalához és kérjük a Krisztus által tápláltakkal együtt: “Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!” (János ev. 6,34.)