Kezdőlap / Napi Ige / Egyházmegyei Közgyűlés igehirdetése – 2013. április 11.

Egyházmegyei Közgyűlés igehirdetése – 2013. április 11.

ApCsel 3,1-10

Bevezető

Ft. Püspök Úr! Keresztyén testvéreim! Nt. Egyházmegyei Közgyűlés!

Az elmúlt esztendő Egyházmegyei Közgyűlésén elhangzott igehirdetés alapigéje Máté evangéliumából (Máté 20,29-34) a vak ember meggyógyításának a története volt. Isten kegyelme és nem véletlenszerű Ige-ajándéka a mai, mely szintén egy csodáról és gyógyításról szól. Mintha Isten, a két évet átölelve azt szeretné üzenni: nemcsak elromlott látásunk kell helyre jöjjön, hanem járásunk, a cselekvésünk is. A sorrend nagyon jó: a kisgyermek is először lát, s azután tanul meg járni. Az elmúlt években megláthattuk, melyek azok a pontok egyházmegyénk/egyházközségeink életében, amelyeket gyógyítani/orvosolni kell, az idén pedig megerősíti lábunkat Isten, hogy további tettekkel folytassuk ezeknek a problémáknak az orvoslását. Csodálatos dolog észrevenni a gondokat, de ez nem elég. Azokon változtatni kell, s hiába jó a látásunk, ha nincs mögötte cselekvő szándék és akarat. Márai Sándor szavaival élve: „az ember akkor él, ha épít valamit” (Ég és föld)

Általában az igehirdetés-irodalom a felolvasott Ige alapján két külön, jól elválasztható és megkülönböztethető arcot szokott a hallgatóság elé állítani és életükkel párhuzamot vonni. (Péter, János – kolduló béna). A mai napon, rendhagyó módon, inkább azt szeretném, hogy mindkét arcot próbáljuk fel és vizsgáljuk meg elsősorban önmagunkat.

1. Kiszolgáltatottság.

A fölolvasott bibliai történet arról tudósit, hogy egy béna embert naponta elhoznak a templom kapujához koldulni. Az apostolok a zsidók délutáni imádkozásakor, – amelyet az esti áldozat idején tartottak a templomban (4Móz 28,3-5) az egyik kapunál, amely a templom területére vezetett, – egy koldusra találnak. Az egész élete arról szól, hogy elhozzák, leteszik, fölveszik és hazaviszik. Ennek az, – valószínűleg középkorú – embernek kiszolgáltatott az élete, ugyanis mások döntenek helyette, úgy cselekednek vele, mint valami tárggyal. Akkor és oda viszik és hozzák, ahová és amikor akarják. Sodródás az élete, melyet mások irányítanak. A feltámadott Jézus szavai juthatnak eszünkbe: “Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” (János 21,18). Lukács a könyvben némely témára különleges érdeklődéssel figyel, így utal többek között újra és újra az imádság alapvető jelentőségére, az alapigénkben is jelenlévő, szegényekkel való közösségvállalásra.

Nt. Egyházmegyei Közgyűlés! Nagyon kényes kérdés szolgálatunkra nézve az, hogy ki irányit bennünket, ki vezeti egyházunkat? Természetesen, reflexszerű válaszunk, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29), azonban naponta találkozunk gyülekezeteinkben olyan eseményekkel, melyekből érezzük: emberi módon szeretnék irányítani a lelkészt és gondnokot. (lásd a médiában a napokban megjelent cikkeket, melyekben úgy Jézus Krisztust, mint szolgatársunkat a gúny tárgyává tették). Bizonyos erők föl akarnak venni és oda helyezni bennünket, ahová és ahol látni szeretnének minket és egyházunkat. Kérdés, mennyire engedjük, hogy a divat, a korszellem, a hagyományok református egyházunkat, benne minket kiszolgáltatott helyzetbe hozzanak, oda állítsanak és vigyenek, ahol vagy hasznot látnak belőle vagy kolduló osztályrészt szeretnének látni arcán. De mennyire irányítanak minket indulataink, a bennünk lévő bűn, a harag, a Pál apostol szerinti tudás, „mely felfuvalkodottá tehet?” (1Kor 8,1) De a legfontosabb kérdés, hogy mennyire adjuk fel Isten Igéjét, az Isten szerinti életet, Jézus Krisztust, kiszolgáltatjuk-e, felcseréljük-e vagy sem aprópénz-alamizsnáért?

A történet szerint a béna embert a templom kapujába teszik, mely ugyan a legforgalmasabb hely Jeruzsálemben, azonban a legmagányosabb és legszerencsétlenebb élethelyzet a kolduló béna számára. Senki sem kérdezi meg tőle: miért kerültél ide és hogyan?

Nt. Egyházmegyei Közgyűlés! Fokozott hangsúlyt kap ez a kérdés, amikor egyházmegyénk reformátusságának közel fele nem akar közösséget vállalni gyülekezeteinkkel, inkább a maguk alkotta világ kapujában ülnek. A feladatunk az, hogy, hogy ilyen vitetett és céltalan életeket is megszólítsunk, Krisztust vigyük hozzájuk, olyan belmissziót végezzünk, mely a kapuban ülőkre úgy találnak rá, hogy Isten Igéje kimozdítsa őket egyház-passzív létükből. Feladatunk az, hogy olyan igehirdetési szolgálataink legyenek, melyben érzik a gyülekezeti tagok a megszólítottságot, hogy Isten számára fontosok ebben a forgalmas, zajos és magányos világban, ahogyan a költő mondja: „ez a mi munkánk; és nem is kevés

2. Segítség a kiszolgáltatottságban.

Péter és János Jézus nevében változtatnak a béna koldus kiszolgáltatott életén, elmondják tettükkel: van fontosabb, mint az alamizsna, maga Jézus Krisztus. Úgy állnak meg mellette, mint korábban senki. Azt írja az Ige, hogy „szemeiket rájuk vetették”, az eredeti szövegben az szerepel, hogy alaposan szemügyre vették és megnézték. Majd azt mondják, hogy „aranyunk és ezüstünk nincsen”. Bizonyára a mondat eme része csalódást okozhatott a koldusban.

Nt. Egyházmegyei Közgyűlés! Amikor a vizitációk során végiglátogattuk gyülekezeteinket, meghallhattuk az ott munkálkodók hangját: „aranyunk és ezüstünk nincsen”. De ugyanakkor láthattuk, hogy a lelkipásztor, gondnok és presbiter a betegágy mellett megáll, gyászolókat vigasztal, reménytelen elesett életeknek mondhatják: Jézus nevében kelj fel! – ez a legtöbb, amit adhatunk. Végzik ezt a szolgálatot sokszor erejük fölötti módon. Egy idős bácsi az elmúlt napokban mondta el, hogy a Polgármesteri Hivatalnak 400 lejes évi adót fizet, míg  egyházközségek 75-öt. De még egy miniszter sem látogatta meg betegágyán.  Aprópénzért a legtöbbet vállalnak szolgatársaink: fölállítani elkeseredetteket, megfáradt lelkeket. Mondhatnánk földi definícióval, hogy a legkevesebből a legtöbbet teszik. Lehet, vannak, akik sóhajok közepette mást várnak: jobb lenne egy kocsi, ház, jó állás – erről álmodnak, kevésbé arról, hogy Jézus mit adhat. Ebben a szolgálatban elsődleges kérésünk Jézustól: mi álljunk biztos lábakon, bennünket erősítsen meg, s aztán általunk másokat. A mai korszellem pszichológiája becsapja az embert, amikor azt hangoztatja: képes vagy önmagadat kihúzni a bajból, állítsd magad lábra – (Münchhausen báró egyszer elmesélte, hogy amikor már majdnem elsüllyedt a mocsárban, a saját hajánál fogva húzta ki magát az iszapból).

Jézus most is kérdez, szóba áll velünk. Reánk tekint, érdekli gondunk és problémánk. Miért aggódsz, kevés a hited, a reménységed? Noha joggal érezheti a béna, hogy tehetetlen, hogy nagyon fáj, ahogyan József Attila írta: “Nincsen helyem / így, élők közt. Zúg a fejem, / gondom s fájdalmam kicifrázva; / mint a gyerek / kezében a csörgő csereg, / ha magára hagyottan rázza.” (Nagyon fáj) Jézus azt mondja: fontos vagy nekem, tudok segíteni kiszolgáltatott élethelyzeteden

A koldus nem szólt, nem kiáltott, mégis észreveszik. Azért sem könnyű a szolgálatunk, mert vannak szótlanul szenvedő lelkek, kiknek már erejük sincs a kiáltásra. Ha az Eurovíziós Dalfesztiválra induló magyar énekes az írja dalának refrénjében, hogy bárhol jár, az ő kedvese mégis rátalál, akkor mennyivel inkább bízhatunk abban, hogy Krisztus minket, még szótlan élethelyzetünkben is megtalál.

Nézz mireánk” – mondja az apostol, s a koldus föltekint. Olyan érzése van az embernek, hogy napjainkban nem nézünk igazán egymásra, sőt inkább lenézzük egymást, s önmagunkra nézünk fel. Lehet, hogy az egyházközségek vezetői is átérzik: nem néznek fel ránk azért a munkáért, melyet önzetlenül végzünk,nem becsülik eléggé. „Kire nézzünk, ki reménnyel biztassa szívünket?” Kérdezzük az énekszerzővel együtt. Az Ige arra tanít, hogy Jézusra kell nézni és benne bízni. Ugyanis Ő többet és mást akar adni.

Bibliaolvasó kalauzunk mai írása szerint a középkor egyik pápája így érvelt az evangéliumi szegénység gondolata ellen Assisi Szent Ferencnek, miután megmutatta a kincseskamráját: Látod, Ferenc testvér, ma már nem kellene azt mondanunk a koldusnak: „ezüstöm és aranyam nincsen”. A fiatal szerzetes nem késett a válasszal: De azt sem mondhatnánk neki, hogy ”a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj

Azzal folytatódik a történet, hogy „kezénél fogva felemelé” őt az apostol. Az itt szereplő ige azt is jelenti „halat fogni”, eszünkbe jutnak Jézus szavai: emberhalásszá teszlek titeket ( Mt 4,18-19), de ugyanezt a szót használja  a „föltámaszt”-ás kifejezésére a Szentírás. Nekünk olyan Istenünk van, aki bármilyen veszni látszó élethelyzetben élő és levő embert föltámaszt, kiemel, kihalász és meggyógyít.

3. Isten örömteli dicsőítése.

Miután a béna meggyógyult, útja a templomba vezetett, hogy dicsőítse Istent. Dönthetett arról, hogy első útja hova vezessen, merre induljon.

A nép csodálkozik, a szöveg szerint extázissal teli döbbenetet él át, álmélkodnak, amikor a fölfoghatatlan csodával találkoznak. A béna embernek nemcsak meggyógyult, de megújult is az élete. A reformáció hajnalán hangoztatott semper reformanda jelentése visszaalakított, megújított. Erre van szükségünk naponta. A könyv feladata, hogy azt az utat megrajzolja, amelyet ez az igehirdetés az ő korában már megtett: Jeruzsálemtől és az első keresztyén gyülekezet városától Rómáig, a pogány világ szívéig. Ez nemcsak földrajzilag ölel át nagy távolságot, hanem teológiailag kellett legyőznie komoly feszültségeket, kockázatokat és válságokat. A templomlátogatók reagálása emlékeztet a 2,43-beli „félelemre.” (Támadt pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csodát és jelt tettek). Az isten hatalma előtti tiszteletteljes ijedelemről van szó, mely hatalom az apostolok tettiben oly láthatóan hatott. Félelem és öröm feszülnek egymásnak. Pál apostol azt írja a Galatáknak: hová lett a ti boldogságotok? A Jelenések könyvének írója pedig azt panaszolja az efézusiaknak, hogy baj az, „hogy örömüket és szeretetüket elhagyták” (Jel 2,4). Nagy gondok vannak ott, ahol a gyógyulásnak sem tudnak örülni, s még nagyobb gond, ahol nem akarják észrevenni a változást, s ezért nem hálásak Istennek.

Befejezés

Sok gyógyítás történetben szerepel a megállapítás, hogy mindez azért történt, hogy Isten dicsősége meglátszódjék, „hogy nyilvánvalókká legyenek Isten dolgai” (Jn 9,3). Vagy ahogyan Ezékiás mondja imájában: „hogy megismerje e föld minden országa, hogy te, az Úr, vagy egyetlen Isten” (2Kir 19,19b). Máté arról ír, hogy jó cselekedeteinket másoknak is látniuk kell, nem rejthetjük azokat véka alá (Mt 5,16). A tiszta beszéd, türelmünk, szorgalmunk, Isten iránti engedelmességünk, egymásra figyelésünk, örömünk Isten legnagyobb ajándékának, tiszta látás és segítő cselekvés, kéznyújtás, fölsegítés, imádkozó élet, bibliaolvasás – legyen a bizonyságtétele ennek a meggyógyult életnek. Vajon látni fogja környezetünk ezt a változást?

Ámen!

Király Lajos,

Batiz

 

Szóljon hozzá