Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Az özvegy árbóc

Az özvegy árbóc

Ezerszer is igent mondanék…, de most nemet kellett mondjak. Házasság hetében özvegy lettem. Van ebben valami sorsszerű. Fájdalmas, még kívülről nézve is, látom az engem körülvevő emberek arcán is, félelmetes. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erőt is érzek, ami nem tőlem van. S, ami megmagyarázhatatlan, az leírhatatlan is… – én mégis megpróbálkozom vele. Erő és erőtlenség egyszerre.

Bevallom, erőtlenséget okoz az önvád. S, ez kéretlenül, óhatatlanul ott van. Mit tehettünk volna másképp, hamarabb, határozottabban? Szerencsétlen én, mit is várok az élettől, ha még egy feleséget sem tudtam magam mellett tartani? Nem tudtam rá vigyázni. Vissza az időben nem mehetünk, s persze abban is biztos vagyok, hogy ezeket a gondolatokat a vádló, a hazug Sátán akarja elültetni a fejembe. Hessegetem…

Az önsajnálat is uralkodó életérzés, ami éppen az önvád másik oldalra való kilengése. Mi lesz velem így? Özvegyülni az ember nem 38 éves korában szokott. Az „oldalborda” sorvadt el és tört le belőlem.  Miért én? Miért pont velem történik mindez? Annyira gyenge szolgája lennék én az Úrnak, hogy ezzel akar kicsinálni? Olyan gyenge hittel imádkoztam, hogy nem sikerült meggyógyulnia több mint egy évig húzódó betegségéből? Még imádkozni sem tudok rendesen. Én a pap. Pedig azért még tőlem el is várnák, hogy sikeres legyen az imám… Az a jó, hogy még én is cikinek érzem, amikor ennyire búsongok, és ennyire ráborulok saját vállamra…

A perlekedés is megvolt, és talán egy jó ideig meg is lesz. ,,Ha barátaiddal így bánsz, Uram, nem csoda, hogy kevés a barátod…” – mondta egykor Nagy Sz. Teréz, sokszor ez nekem is eszembe jutott. Azt bünteti, kit szeret, hát szeressen már mást is. – villant be e gyerekkoromban többször hallott mondat. A zsoltáros perlekedéseit, miértjeit olvasva azért lenyugszom, hogy Isten ezeken nem sértődik meg, míg neki mondom. Meghallgat, s talán majd egyszer választ is kapok kérdéseimre…

A vigasz keresésében két gondolat azonnal ott van, ami nagyon sablonos válasz, de valóságos. Az egyik az, amit szinte minden esetben hallok, amikor temetést jönnek bejelenteni: legalább nem szenved tovább. A másik, pedig az, hogy mostmár jó helyen van.

A szenvedő ember mellett szenved az is, aki ott van, de mégis van egy kisebbségi érzésem. Mik az én szenvedéseim ahhoz képest, amit ő élt át? Egy év harcot, akaratot, küzdelmet láttam magam körül, s most is nézem a harcteret, ami a betegágy, hitvesi ágy, egészen a halálig, s még utána két órán át. Fekete zsák… S mégha egy kicsit haragszom is rá, hogy itt hagyott, de megtisztelve érzem magam, hogy egy ilyen harcosnak voltam a társa másfél évtizeden keresztül. De sokat tanultam tőle! Láttam olyan élni akarást, amit még senkiben. Hős anya, aki még nem akarta itt hagyni gyermekeit és férjét. Láttam tisztaságot, könnyekkel, összeráncolt tekintettel, szent makacssággal, de határtalan szeretettel, öröklétre pillantásokkal. Olyan küzdelem volt ez, ami belőlem csodálatot hozott ki. Kifejezetten sértő a számomra, ha ezek után valaki azt mondja, és gondolja, hogy feladta a harcot. Csudát! – ilyen iszonyatos küzdelem után, nem lehet valakire azt mondani, hogy vesztett. Ő győzött, de a koszorút nem itt kapja meg.

Mostmár jó helyen van! – biztatom még magam. Dehogy van jó helyen, itt lenne a helye mellettem és gyermekei mellett. Dehogy vagy jó helyen! – jön azonnal a válasz. Minden, ami otthon volt, nekem és félárváimnak, vele volt tele. Minden rá emlékeztet, mindent ő tudott a legjobban, hogy hol van. Mindenütt ott van keze nyoma, mindenben ott hagyta a szívét…

Mi reformátusok nem szoktunk senkit sem a Mennyországba utalni. Hiszen ez az Istenre tartozik, az Ő kegyelme működik, és Ő könyörül, akin könyörül… Mégis belső békesség érkezik a szívembe, amikor rájövök: neki bensőséges, tiszta kapcsolata volt az Istennel. Természetesen Ő is perlekedett, de az Ő kapcsolata az Atyával olyan személyes volt, ami szintén csodálatra méltó. Utolsó szavai ezek voltak: Atyám, én Atyám… S közben a szenvedő Jézus vele együtt mondta: Atyám, a te kezedbe teszem lelkem… Emberi mértében is rövid útja után hazament a vándor.

S mi marad utána? Szomorú szülők, gyerekek, család, gyülekezet, közösség, város… S a lelkipásztor férj pedig agyal, válaszokat, utat keres, közben pedig minden erejével az Igébe kapaszkodik, s úgy tűnik, hogy erős. S miért hangsúlyos itt az, hogy lelkipásztor vagyok? Mert érzem ezernyi szempár tekintetét, mely néha le is húz, de sokszor állhatatosságot ad.

Már több mint egy éve küzdünk a rákkal, én majdnem egy éve hallottam több orvostól is a verdiktet: hónapra pontosan be is következett: „Domnu Rácz, maximum un an!”  Természetesen a csodában is bízva, reménykedve, és azt kérve mentünk tovább. Közel háromszáz igei szolgálat, következett, ennek nagyrésze egy telefonnak beszélve. Éreztem, hogy ez első sorban engem segít. Az már csak hab volt a tortán, hogy mások is erőt kaptak.

Én nem tudom, hogy lehet-e másképp hirdetni az evangéliumot, mint mosolyogva. Örömhírt nem lehet csakis így! Erőt kaptam, s közben jöttek a lehúzni vágyó vélemények: nih, hogy mosolyog, biztos nem is szereti a feleségét, azért ennyire kiegyensúlyozott. (a lelkipásztor minden pletykát visszahall, jó, ha tudjuk!) Ahogy egyik barátom mondaná, ezek a huhogók, akik hit nélkül elviselhetetlenek. De volt és van hit. Dániel próféta barátainak mondatát parafrazálva pár hete a szószékről elmondtam: Én hiszem, hogy az Isten, akit szolgálok, meg tudja gyógyítani az én feleségemet a halálos betegségből, de ha nem tenné is, én az Úr szolgája maradok! (Dán 3,17-18) És, hogy miért nem estem el? „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.” (Zsolt 16,8-9) Ezért, és csakis ez az oka. A lehúzó szurkolói moraj mellett ott van az ujjongás is. Amit szintén tudatosan visszautasítok, még ha bevallom, jól is esik néha, de zavaró. Mert nem az én erőm, ez az a békesség, ami minden értelmet felülhalad.  Ugyanakkor hihetetlenül jól esett és most is érzem azt az imádságot, mellémállást, amit ezekben az időkben kapok, akár azoktól, akik eljöttek a temetésre, akár azoktól akik testben és vagy lélekben voltak, vannak mellettem. Hálás vagyok Istennek jó anyámért, aki ezekben az időkben ezerszázalékkal mellettem állt és áll… Ó és a gyülekezetért, a közösségért, amely Isten álma…

(Jób 1) Tudom, hogy teológiailag kétséget támaszt az, amit gondolok, de úgy érzem, pár éve a Sátán bekopogott az Úr Istenhez, aki elmondta Lucifernek:

– Észrevetted-e szolgámat? Látod? Lehet mosolyogva is Igét hirdetni, nemcsak betokosodva, bemerevedve, s az emberek meg kezdik elhinni, hogy én a boldog Isten örömöt akarok hozni az embereknek.

– Így könnyű! – jöhetett a sátáni válasz. Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Megvan mindene, szerető családja, városi-, összetartó-, növekvő gyülekezete.,, de nyújtsd ki csak rá kezed, meglásd hogy káromol téged!

Így történt, hogy annak az embernek, akinek szolgálata elején életigéje lett: „Örüljetek az Úrban mindenkor. Ismét mondom örüljetek!” (Fil 4,5), lett még egy életigéje: „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4b)

Reményt kaptam, nemcsak közhelyet. Nemcsak, hogy nem szenved, nemcsak, hogy hát biztos jó helyen van, hanem hittel hiszem, hogy a halálon túl is van élet. Van feltámadás. A temetésen is hallottuk, Jézus a feltámadás és az élet. Ő ott vár rám, én pedig erőt kapok a harcra attól, aki számára, számomra, számunkra áttörte a halál falát, hogy akik itt követik Őt, odaát is folytatódjon az élet.

Pár hónappal ezelőtt olvastam, hogyan készítették elő régen a hajóárbócot. Kimentek az erdőre, kiszemeltek egy fát. És ekkor valami meglepőt cselekedtek. Nem a kiválasztott fát vágták ki, hanem a körülötte levő fákat. És a kiválasztottat otthagyták erősödni. Aztán évek múlva erős, szilárd, állhatatos, harcedzett árbóc lett…

Feleségem, Rácz Ervin-Lajosné sz. Demeter Enikő-Gyöngyvér temetése viharos volt. Aki ott volt, bőrén érezhette, Isten nem örül annak, ami történik. Hideg volt, fújt a szél. Egy fa kidőlt. Négy sRácz, négy árbóc pedig erősödik, mert mindenre van ereje Krisztusban, aki megerősít.

Rácz Ervin-Lajos,

Szigetlanka

Szóljon hozzá