Kezdőlap / Napi Ige / 2013. június 24.

2013. június 24.

„Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek mindnyájok előtt, és megtörvén kezde enni.” (Csel 27,35)

Olvasásra: Csel 27,27-44

A hálaadás pillanatairól tudósít az ige. A két hete viharban vergődő hajón Pál veszi a kenyeret, hálát ad és megtöri azt. A legnagyobb veszedelemmel szemben az apostol úrvacsorázik. Nincs terített asztal, nincs évszázados kehely és keményített terítő, csak egy kis megvonult kenyér, mégis ünnep ez a pillanat.

Ünnep, mert Urától tanulta, hogy így kell cselekedni. Hogy a vészekkel szemben nem az emberi jajveszékelés, nem is az ügyeskedés, vagy a sunyi menekülés, hanem a Vele való közösség az, ami életet ment.

És itt az úrvacsora, ez a szerény ünneplés valóban életeket ment. Két hete nem látták a napot, teljesen elcsigázottak, a legtöbben a reményt is elvesztették, és nem ettek. Sem idejük, sem kedvük nem volt hozzá. Talán egyesek böjtöltek is, hátha majd Poszeidón segít! De a bálvány két hét után is néma marad, az Élő Úr azonban megszólal a beteges kis rab által: egyetek. És ha először félve is, kételkedve, de elveszik a kenyeret az apostoltól, és megerősödnek, hogy legyen erejük kiúszni Máltára.

Vajon a viharos tengeren – akkor és ma is – miért lehet hálát adni? Először is azért, mert Isten gondol ránk. Nem felejt el, nem kerüli el a figyelmét a bajunk. Másodszor pedig az életünk megmentéséért. Vajon véletlen, vakszerencse, hogy épp egy olyan parányi szigethez vetődnek, amelynek négyszáz négyzetkilométeres körzetében nincs szárazföld? Válaszoljon mindenki maga erre a kérdésre, meglátva mindig életünk parányi máltáit.

Varga Botond,

Szatmár-Németi

 

Szóljon hozzá