Kezdőlap / Napi Ige / 2013. július 21.

2013. július 21.

„Amikor ezt Jézus észrevette, így szólt hozzájuk: mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Hát még mindig nem veszitek észre és nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek és mégsem láttok, fületek is van és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek?”  Márk: 8, 17-18 Elolvasni: Márk 8, 11-21

Mikor valaki nagytakarítást végez otthon, vagy éppen csomagol, esetleg költözik, állandó kérdés, hogy mi legyen az, amit megtart és mit dobjon el, mit vigyen magával, és mit hagyjon otthon. Sokmindenről azt gondoljuk, hogy értékes, pedig csak a helyet fogja, és sok kacatot megtartunk, amire semmi szükségünk nincs. Nemcsak tárgyakkal vagyunk így, hanem lelki dolgokkal, emlékekkel is.

Sokszor bizony nagyon szelektív az emlékező képességünk. Emlékezünk olyan dolgokra, melyekre szerintünk érdemes emlékezni, és figyelmen kívül hagyunk olyan eseményeket, melyek hosszú távon megkönnyítenék, megváltoztatnák életünket.

Mire szoktunk mi szívesen emlékezni? Elsősorban saját jótetteinkre, vagy szenvedéseinkre, melyekkel kicsit sajnáltatjuk magunkat, de előszeretettel őrizzük azokat az emlékeket is, amikor megsértettek, megbántottak, becsaptak minket. Mindezek mellett nagyon hamar elfelejtjük mások jótetteit, és míg nyomorúságainkról szívesen beszélünk, addig a szabadítás oly természetesnek tűnik, hogy hamar elfelejtjük. A tanítványok is ilyenek voltak, és ez nagyon rosszul esett Jézusnak. Ha mi még mindig ilyenek vagyunk, akkor minden kegyeskedés ellenére Jézusnak szomorúságot okozunk.

Még mindig kemény szívű vagy? Olyan jó lenne, ha ezeket a sorokat olvasva a szívedhez kapnál fájdalmadban! Mi lenne, ha Isten azokat a jócselekedeteket, áldásokat és szabadításokat kivonná az életedből, melyekre már nem akarsz emlékezni?! Sokan mennek kórházba remegő szívvel, kérve a gyógyulást, mikor pedig megkapták elfelejtenek hálát adni. Sokan állnak összetört szívvel ravatal mellett is, de amikor az Úr kivonta őket a halál árnyékának völgyéből, önállósítják magukat és már nem igénylik az Áldott Orvost. Pedig jöhet egy újabb betegség, jöhet egy újabb veszteség, kudarc és reménytelenség. Mit tesz ilyenkor a vak, a süket, a feledékeny ember, az, aki a történetben szereplő tanítványokra hasonlít? Ismét fél, ismét remeg, aggódik, esetleg idegösszeroppanást kap.

Isten munkájának észrevétele, szavának meghallása, szabadító tetteire való emlékezésünk, a mi érdekünket szolgálja. Ne okozzunk hát neki újabb fájdalmat, elég volt a kereszt fájdalma, de magunknak se. Emlékezzünk, hogy örömünk és reménységünk állandó legyen. Ámen.

Nagy Róbert, Apa

 

Szóljon hozzá