„De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.” Ez 3,19
Olvasandó: Ez 3,16-27
Ezt az igét kaptam volt vallástanárnőmtől kisiskolás koromban, azóta is őrzöm. Mert egy nehéz ige. Nem olyan kijelentés, amely fölött átsiklik a tekintetem, amely fölött egykönnyen napirendre lehetne térni.
Az első komoly kihívás: meginteni a hitetlent. Mert, ki a hitetlen? Az, aki nem hisz? Vagy akinek életében az ének szavát fedezem fel: „S azt, aki meghalt érettem, csak szám áldja, s nem életem”? Melykőjük a hitetlen? A hitetlenebb?
És hogyan feddjem? Félek a feddéstől, ugyanúgy, mint Ezékiel is félt. Hallgatott, hét napig néma volt, mert nem szólhatott még. Ugye, milyen nehéz ez a hét nap? Mert nem tudod, azt, amit el akarsz mondani, hogyan is kezdd el? De újra megérkezik az isteni dicsőség, és talpra állít, megerősít, és küld. Menned kell, mert inteni kell!
A második komoly kérdés: hogyan nézem el, hogy valaki elvész? Hogyan tudom ezt magamban feldolgozni? Mi történik, amikor a hitetlen nem tér meg gonosz útjáról? Hagyjam? Menjek utána? Szólítsam meg még egyszer?
Vívódunk, nagyon sokszor, mint Ezékiel. És érkezik a látomás, a jelenés, és erősít. Nehéz az ezékielek szolgálata, de áldott azért, mert nem egyedül kell elvégeznünk, mert Ő mellettünk áll!
Varga Botond,
Szatmár-Németi