Gyászének
“Te pedig kezdj gyászéneket Izráel fejedelmeiről..” Ez 19,1
Olvasandó: Ez 19
Napjainkban gyakran találkozhatunk olyan emberrel, akiktől, ha megkérdezzük, hogy érzi magát, válasza a következő: „sírhatnékom van.” S talán föl sem tesszük a kérdést, miért, hiszen nagyon jól tudjuk: alacsony fizetések, égbeszökő árak, emberek egymástól való elidegenedése, szubkultúrával táplált, de pávatollakkal ékeskedő puccos-verebek szerencsétlen vergődése a társadalom minden szintjén. Hadd ne soroljuk tovább! Mindezeket tapasztalva és látva a 21. század embere is kezdhetné egy gyászének melankolikus dallamát dudorászni.
Jézus, amikor bevonul Jeruzsálembe, jajszók közepette „énekli” el gyászénekét (Mt 23, Lk 19) annak bűnei miatt.
A 19. fejezetben két fejedelemről szól a gyászének, akik az Istentől kapott hatalmukkal visszaéltek. Kérdés az, hogy te miként használod adottságodat, „hatalmadat”? Úgy, hogy körülötted az emberekben gyászének szólal meg? Volt egy tanárom, aki körül örömének csendült, hangtalanul. Jó volt közelében lenni, mert átjárt a belőle áradó dallam, zene, a csoda. Szeretet-rezgést és harmóniát adott az egész lénye. Mennyire kevesen vannak már ilyen éneklő emberek. Még az önmagáról megfeledkező kisgyermekre is rászólnak, ha énekelget, dudorászgat, fütyülget, pedig ilyenkor, – megfeledkezve önmagáról -, örvend és önti ki boldogságát. Ma már nem is énekelünk, lassan nem is tudunk énekelni. Az istentiszteleteken egyre kevesebb az éneklő gyermek. Bezárjuk az égi dallamot lelkünk mély tömlöcébe, s ha néha próbálunk kiadni valamilyen hangot, de még az is sikertelen. Miért? Mert nem gyakoroljuk, nem akarjuk megtanulni. Mert hozzászoktunk a „gyászénekeinkhez”. Ragaszkodunk panasz-dallamainkhoz.
Jézustól megtanulhatjuk, hogy a bűn felett bátran sírhatunk, de a kegyelmet kapott ember boldogan énekel életével és cselekedeteivel.
Az ilyen énekre „hangolódjon” rá életünk!
Király Lajos,
Batiz