2011. november 6.

„De bőséggel kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” I Tim. 1, 14-15

Olvasandó: I Tim. 1, 12-20

Két verset emeltem ki, de valójában az egész, mára kijelölt Igerész egy hatalmas örömhírről szól: Istennél nincs reménytelen eset. Ha egy ilyen ember is, mint én – mondja Pál – Isten gyermekévé lehet, és olyan múlttal a háta mögött is, mint az enyém, képes valakit használni, akkor Isten számára nincs elveszett ember. Ezért ujjong és lelkendezik az apostol.

Leírja azt is, hogy milyen volt: Isten káromló, üldöző, gőgös, erőszakos, és ráadásul mindezt erénynek tartotta. Olyan, mint aki abban leli örömét, hogy másokat bánthat és megalázhat. Amikor azonban Isten Szentlelke bevilágít valakinek az életébe, akkor minden kitisztul, bűnnek látja a bűnt, anélkül, hogy magyarázkodna, mentegetné saját magát. Minden élet gyógyulása azzal kezdődik, amikor fájni kezd a felismert bűn.

Hogyan jut el ide valaki? Isten három jellemzője által: noha én…Isten mégis irgalmas, kegyelmes és türelmes. Szép szavak, de mit is jelentenek? Isten irgalma azt jelenti, hogy a bűnös nem kapja meg azt, amit megérdemel. Isten kegyelme azt üzeni, hogy a bűnös sok olyan jót kap, amit nem érdemel meg. S mit jelent az, hogy Isten türelmes? Azt, hogy Ő kivárja, míg az ember eljut oda, hogy összetörten leborul előtte és azt mondja, amit Pál is mondott a damaszkuszi úton: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Megtörtént-e ez már a te életedben?

Számunkra életkérdés annak felismerése, hogy mennyire rászorulunk az Ő, Jézus Krisztusban megjelent irgalmára és kegyelmére, és hogy ebből a kegyelemből merítve lehet egészen másképp élni. Engedj hát az ének bíztatásának: Ó bízd magad e kegyelemre, mely gazdagon árad feléd! Váltságát tedd a magadévá, s hidd: ez számodra is elég. Ámen.

Nagy Róbert, Apa

Vélemény, hozzászólás?